Hogy tudod ezt megtenni három gyerek mellett, hogy minden nap írsz?-kérdezték többen már. A minap volt egy kedves baráti beszélgetésem, melyből kiderült számomra, hogy nehéz elképzelni azt, hogy az ember eleget foglalkozik a gyerekeivel, ha épp eközben még blogot is ír. Emlékszem olyan szituációra is a családban, hogy mi a nyaralásunkat tervezgettük és haragudott ránk valaki, mert hogy micsoda dolog ez. Ők régen még munka után is dolgoztak, nem volt idejük ilyesmire és ráadásul úgysincs sok pénzünk, akkor azt a keveset is miért erre költjük, nemhogy dolgoznánk mégtöbbet, hogy legyen. De ha csak saját magamba nézek, velem is előfordult már, hogy berzenkedtem mások életstílusa felett, hamáskor nem, hát akkor, amikor épp engem kritizáltak.

Ki a tökéletes anya? Ki tudja a valódi mércét? Kinek és milyen módon van joga és kötelessége erre figyelmeztetni másokat, ha ettől eltér?

Leírom most egy átlagos hétköznapomat, amiből nem fogom kifelejteni a valóságot. Hiszem, hogy az őszinteség és emberi hiányosságaink nem csorbítják a tényt, hogy a gyerekeinknek mi vagyunk a legnagyobb ajándék, ami örömmel és felelősséggel is jár egyaránt. A kezünkbe lett adva egy, vagy több emberpalánta, hogy formálljunk rajtuk, amit nekünk kell. Ha nem mi tesszük ezt meg, akkor megteszi más, mert annyi hatás éri mindenhonnan őket. Én ezzel a hozzáállással gondolkodom. Mire van a legnagyobb szüksége egy gyereknek, amit semmiféleképp nem lenne tanácsos elhanyagolni és mire nincs feltétlenül szükség? Ez a téma miatt is fontos kérdés, mert ha láthatnánk, hogy mi az, ami igazán számít, s biztosan tudhatnánk, hogy mi az, ami nem probléma, ha elmarad, akkor lehet, hogy fellélegezhetnénk és nem kéne ragaszkodnunk olyan dolgokhoz, amik csak az időt veszik el, de eredmény nem attól van. Most ne várja senki, hogy ezekre a kérdésekre tételes felsorolást írok, milyen alapon is tehetnék ilyesmit. Viszont azt igenis elbeszélhetem, hogy eddigi tapasztalataim alapján mi bizonyult számomra lényeges dolognak és mi az, aminek hiánya nem okozott idáig problémát. 7 éve vagyok édesanya és három kicsi gyermekem van. Akkor most jöjjön egy átlagos napom.

Hajnali 4 órakor ébredek. Kávézok, rendbeteszem magam, aztán leülök a géphez. Olvasok, írok, teszem azokat a dolgokat, amiket csak csendben lehet, amihez folyamatos gondolkodásra van szükség. Néha előfordul, hogy a legkisebbünk felébred, akkor beszaladok és visszaaltatom. Körülbelül 7-8 óra között végzek a legfontosabb mukával a gépen, reggelikészítés, aztán amikor ovi van, akkor felébresztem őket. Ha sikerül korábban felkelni, mert könnyebben ébrednek, akkor annak mindig nagyon örülök, mert van idő még egy kicsit az ágyban időzni velük és vidáman kezdeni a napot. Ha nehezebben ébrednek, akkor kicsit kapkodósabb, de akkor az oviba menet van móka, a lényeg a vidám napkezdés, ez jót tesz mindenkinek. Hazaérek, még egy órát, néha kettőt is töltök megint a gép előtt, tanulok és válaszolok levelekre. Majd 11 óra magasságában nekiesek az aktuális házi teendőknek. Ebéd után, vagy néha előtte le kell fektetnem a legkisebbet aludni. Koradélután néha jön egy-egy fiatal és énekelünk, segítjük egymást a fejlődésben. A gyerekeim is élvezik, mert azért ez egy vidám együttlét. Késő délután meghatároztam egy időpontot, ami után már nem dolgozom a gépnél, ez este 6 óra. Ilyenkor ideális esetben már csak játék, mint amikor egy szülő egész napi munkája után végre hazaérkezik és csak a gyerekek. Ezt direkt emeltem ki, hogy ideális esetben. Főleg most nyáron olyan jóízűeket szoktak az udvaron játszani, szaladgálni, hogy hagyom őket és akkor megint valamilyen házimunkával elfoglalom magam, vagy kísértésbe esek és ez az a pont, ahol nekem igenis erős elhatározásra van szükségem, hogy a gépet eszközként és ne másként használjam. A lefekvés előtti időszakot nagyon szeretem, mert akkor jókat beszélgetünk, ez hasonlít az ideális reggeli induláshoz. Mi az, amit nem csinálok? Például én nem tudok főzni, azt a férjem teszi meg napközben valamikor. Ami elkopott, pedig az egy nagyon jó dolognak indult, hogy minden héten egy dalt megtanítsak a fiamnak a szintin, mert ő ezt nagyon élvezi. A mesélés is nehezen megy nekem, pedig mondják, hogy az mennyire kellene. Helyette inkább a régi dolgokról mesélek, vagy kitalálunk valami vicces történetet, egy új részt mondjuk egy híres mesehőssel, ami még nem volt a könyvben. Az is jópofa volt, amikor mentünk be Pestre és a buszon kitaláltuk azt, hogy milyen, amikor Bogyó és Babóca meg akarják nézni a nagy várost. Vajon mitől félnek, min csodálkoznak, meg ilyesmi. Ha nem ideális egy nap, akkor este egy filmen alszanak el, amit épp apa néz. Egyébként olyan érdekes volt megfigyelnem, hogy erről panaszkodott egy kedves anyukatársam nekem, hogy milyen rossz, hogy nála mindig a televízióban valamilyen műsoron alszanak el a gyerekek, ettől lelkiismeretfurdalása van. Én látom az életüket és igazán elmondható róluk, hogy nagy összetartásban és szeretetben élnek és pl. olvas a gyerekeknek mesét, foglalkozik velük, mert viszi őket ide-oda és látszik rajtuk, hogy egy igazi család. Nálunk például nincs olyan, hogy folyton mennénk valahová, mi itthon szeretünk a legtöbbször együtt ellenni, mint a befőtt. A zenének van hangsúlyos szerepe. Hallottam mástól, hogy náluk a sport az, ami meghatározó és az egészségtudatos életmód.

Mennyi különböző család van és mennyi ember. Mi lehet vajon a közös, az a minimum egy dolog, ami mindenhol erősen jelen van az összetartó családokban? Hiszen abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy ez a cél, hogy kitartsunk egymás mellett, bármi is történjék az élet folyamán. Talán az, hogy közösen élik meg az életet, amit csinálni szeretnek, vagy amiben hisznek, hogy előreviszi az életüket. Együtt és egymásért. Ami eddig előrevitte a kapcsolatomat a gyerekeimmel az úgy érzem, hogy ez mindenféleképp lényeges alap volt, hogy kéz a kézben menjünk át az élményeken, legyen ez jó, vagy rossz. A minőségi időtöltést sok helyen sok szakember hangsúlyozza folyamatosan. Van, akik ezt úgy oldják meg, hogy a mindennapi tevékenységbe vonják be folyamatosan egész nap a gyereket és így élik meg a közösséget egymással, vannak, akik inkább kikapcsolódással, más helyeken történő együttléttel elégítik ki az ez irányú szükségeiket, s hétköznap kevésbé tudnak erre időt szánni. Mi az a minden, amit mindenki emleget, hogy meg akar adni a gyereknek? Ezt a kérdést mindig felteszem magamban, amikor valaki a megfelelő körülmények biztosítását hangsúlyozza. Nyilván törekszünk arra, hogy ezek a körülmények a lehető legjobbak legyenek, de amit eddig megtapasztaltam az tényleg az volt, hogy az én személyes jelenlétem az ő életükben nem hiányozhat. Nélkülem semmilyen körülmény nem ér semmit. Visszatérve a blogolás tényére, azért hajnalban írom, mert azt úgy a legjobb, hogy nem kell felállnom, ha épp szükség lenne rám mondjuk napközben. Én kéznél vagyok nekik, ha már ébren vannak és törekszem arra, hogy napi rendszerességgel egy bizonyos meghatározott időszakban csak rájuk figyeljek. Állítólag ez biztonságérzetet ad a gyermekeknek, ha tudhatják, hogy minden nap eljön az idő, amikor csak rájuk irányul a szülők figyelme és nem megy el a gyerekek energiája arra egész nap, hogy megharcoljanak a dologért. Nekem ez az elv bevált. S mi történik, ha mondjuk a napirendemben nem ideálisan történnek a dolgok? Én azt szoktam szemelőtt tartani, hogy a hosszútávú dolgokra ne legyen romboló hatással valami. Tehát ha ráeszmélek, hogy már túl sokszor borult fel az ideális helyzet, akkor igyekszem önvizsgálatot tartani és elgondolkodni, hogy hogyan is billenhetne vissza az egyensúly. Szerencsére a gyerekeken hamar meg lehet látni, ha nem kapják meg a szükséges lelki feltöltődést a szüleik társaságában. Ha túl sokat civakodnak egymással, ha folyton akarnak valamit tőlünk, akkor én már szoktam tudni, hogy le kell állítanom minden foglalatosságot és a legelső az, hogy a kis lelkük rendben legyen, hiszen ezért vagyunk nekik. Remélem, hogy ezzel a bejegyzéssel nem követtem el bűnt…