Gátlásoldás, önismeret Kádek Heny csoportos óráin – I. rész

Bejegyzés adatai

Énektanulás a Kádek-módszer segítségével – 10. rész

(Kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)

Miért van szükség arra, hogy egy énekes önismerete is gyarapodjon? Milyen típusú játékok segítik ezt? Van olyan gyakorlat, amiből nekem vak emberként ki kell maradnom, mert annyira látásspecifikus? Mi volt számomra a legkiakasztóbb és a legpozitívab élmény? Ez az első része annak a beszámolónak, amellyel Kádek Heny csoportos gátlásoldó és önismereti óráját bemutatom. Olyan sok élményem lett, hogy egy cikkben túl hosszú lenne írni róla. Viszont aki még sosem járt ilyen foglalkozáson, vagy nehezen képzeli el, hogy ennek mi haszna lehet az előadóművészetben, annak mindenképpen szerettem volna egy részletes bemutatást adni. Másrészt ez a Kádek-módszer egyik szerves része!

Tartalom:

sajátkézösszebilincselve

Élmények: kezdem a végén

Nagyon elfáradtam, mire vége lett. Azt hittem, hogy majd energiadús állapotban, feltöltekezve fogok hazaindulni. „Ez most jó volt nekem?” – tettem fel a kérdést magamnak. Még azt is gondoltam, hogy ez túl sok, ha ezek a foglalkozások ilyen sokáig tartanak (4 órás), akkor ez nem nekem való. Nem bírom. Hazafelé a közlekedésnél is nagyon koncentrálnom kell, hiszen el kell jutnom a távolsági buszhoz BKK-val. Ilyen állapotban alig tudtam. Persze van ebben egy kis túlzás, de az tény, hogy nagyon vártam, hogy hazaérjek és kipihenjem magam. Nagyon jó volt, hogy nem kellett egyedül közlekednem! Nem kell megijedni, nem maradtam sokáig ebben az állapotban! Dolgoztak bennem az élmények, és lett jópár pozitív hozadéka ennek a csoportos foglalkozásnak! De a nehezén az elején akartam túlleni!

Két hétig ne mesélj a történésekről!

Az már megszokott, hogyha valaki részt vesz egy tréningen, általában azzal kezdődik, hogy lefektetjük azt a pár szabályt, amit figyelembe kell venni. Az egyik természetesen az, hogy amit mi őszintén megosztunk egymással, azt nem adjuk tovább. De volt egy különleges kérése is Henynek, amivel még nem találkoztam máshol. Kérte, hogy két hétig ne beszélgessünk senkivel a feladatokról, és a saját megtapasztalásainkról sem. Ugyanis ezek a megéléseink tudatalattinkban dolgoznak tovább, ha a tudatos szintre kerülnek, akkor ez a folyamat megszakad. Ennyi idő kell ehhez.

Mi célt szolgálnak a játékok?

Ezek a foglalkozások önmagunk megismerését szolgálják legfőképp. Felfedezhetjük a játékos feladatokon keresztül, hogy mivel kapcsolatosan milyen érzéseink és gondolataink keletkeznek. Felfedezhetjük, hol vannak elakadásaink. Aztán olyan szituációkat is kipróbálhatunk, amiben nem saját magunkat figyeljük, hanem arra koncentráltunk, hogy benne legyünk, és így előjöhettek különféle testérzetek, hőérzetek, mozgásformák. Pl. amikor egy sivatagban találtuk magunkat, és egyedül baktattunk a tűző és égető napsütésben. Majd az estéhez közeledve fázni kezdtünk. Vagy éppen egy sikátorban voltunk, és lopakodtunk, hogy észre ne vegyenek. Már az egyéni órán is volt olyan feladatom, ami a különböző érzékszervi megtapasztalások felidézését hivatott elősegíteni, mert ez az előszobája annak, hogy majd az érzéseinket is elő tudjuk hozni, amikor a színpadon szükség lesz rá.

A legkiakasztóbb volt

veszekedőmacskák

Négykézlábra kellett ereszkednünk. Így mentünk egy kicsit a teremben. Majd ki kellett találni, hogy melyik állat bőrébe szeretnénk belebújni. „Én egyikbe sem!!!” – kiáltott egy hang belül. Aztán a választott állatunk hangján meg is kellett „szólalni”. Az első érzelmi reakcióm az volt, hogy nem csinálom meg ezt a feladatot! Heny az elején mondta is, hogy semmi nem kötelező. Valami furcsa „zavarban vagyok” érzés kerített hatalmába. Elkezdtem nevetni, ami majdnem sírásba fakadt. Egyébként macska voltam, egy olyan vöröses színű. És úgy mászkáltam, mint amikor a cicák a fejükkel megjelölik a tárgyakat, dörzsölődnek mindenhez. Amikor vége volt egy-egy feladatnak, körbementünk, és mindenki elmondhatta a tapasztalatait. Én ekkor tudtam megfogalmazni magamnak, hogy én nem szeretem magamban, amikor úgy viselkedem, mint egy „állat”. Talán éppen ezért lehetett visszataszító érzés, hogy „állattá” kellett válnom. Kínomban és zavaromban kezdtem nevetni. Különös érzés volt ezzel tudatosan szembesülni, azóta is sokszor eszembejut és gondolkodom rajta. Kaptam ehhez is valamilyen visszacsatolást Henytől, csak sajnos elfelejtettem. A lényeg, hogy dolgozott a lelkemben ez az élmény!

vöröscicaalszikegyfotelban

A legpozitívabb tapasztalat

Ennél az „állatos feladatnál” is volt olyan dolgunk, hogy a végén találkoznunk kellett egymással, és a választott állatunk hangján „megszólalva” kellett kontaktusba lépni. Érdekes, sokkal szégyellősebb voltam így, hogy állati hangot kellett kiadni. Ugyanis volt korábban olyan feladat is, hogy mentünk négykézláb, és találkoznunk kellett egymással is, de nem szólaltunk meg, csak szembenézni kellett, felvenni a kontaktust, majd haladni tovább. Valamiért ebben sokkal bátrabb voltam, pedig nem látom egyáltalán, hogy merre kell néznem, hol van a másik ember szeme. Henyvel még beszéltük is, hogy vajon milyen lesz majd nekem ez a gyakorlat. Jó, hogy megpróbáltam! Heny mondta a többieknek, hogy aki hozzám jön, az érintse meg a kezem, hogy tudjam, ő most felveszi velem a kapcsolatot. Én pedig a kézérintés után próbáltam az emberek szemébe nézni. A megbeszélős körben mindenkinek feltette Heny a kérdést, hogy velem hogy tudták felvenni a szemkontaktust, és csodák csodája, mindenki úgy nyilatkozott, hogy teljesen jó volt. Megélték, hogy a szemükbe nézek. Ezt nehéz volt elhinni, de nagyon jó érzés volt!

átszűrődőnapsugárazerdeifákközt

A szememről azt gondolom, hogy nem olyan szép, hiszen látszik hogy el van szürkülve, ez a vakságom, szembetegségeim következménye. Érdekesnek találtam, hogy azt mondták a megbeszélős körben a többiek, hogy egyáltalán nem csúnya a szemem és sugárzó. Ezt a kérdést el akarom engedni, megmondom miért. A színpadon is nagyon fontos, hogy az előadó tudjon, merjen a szemébe nézni a közönségben ülők valamelyikének! Bár én nem látok, nem tudom kontrollálni, hogy sikerül-e éppen oda néznem, ahol a másik ember tekintete van, de mégis azt érzem, amikor énekelek, hogy a szememből is kisugárzik a dal, a lelkem. Semmiképp nem ennék fel napszemüveget, éppen ezért! Ráadásul, amiről egy alkalommal már írtam is, volt olyan élményem, hogy egy koncert után azt mondta egy kedves ismerősöm: „Még a szemed is mosolygott!” Úgyhogy innentől kezdve könnyebb volt hinnem, hogy a szememre is szükség van, mégha vak is. Közölni lehet, kell vele! Ebben erősített meg újra a szemkontaktus-gyakorlat.

Folytatása következik!

Nagyon várom a véleményeket a like gomb alatt!

A sorozat korábbi részei:

1. Jól akarod csinálni? Ne!2. A kádek módszer története3. Döbbenetes: sokan gondolkodnak úgy, hogy legyalázással lehet igazi eredményt elérni!4. Énektechnika? Keresem az igazit! 5. „Példahang”6. “A módszer akkor is felszabadít, ha nem akarod!”7. “Ha nem társam a növendék, mit tudok neki adni?!”8. A cél ízesíti az eszközt, avagy a belátható idő motiváló ereje9. “Ha én egyszer kinyitom a számat!”

Privát üzenet küldéseFeliratkozás blogértesítőreTémajavaslat küldése

Kapcsolatfelvétel