Bizonyosság, hogy a lelkem jó kezekben van

„Én fogom a kezedet…”
(vasárnap: a keresztény hitélet kihívásai – tematikus nap)

Az alábbi írás bátorításul szolgálhat azoknak, akik úgy érzik, a legfontosabb szükségletük az, hogy biztonságban érezzék magukat. Annyi kapcsolat esik szét környezetünkben, annyi bizonytalanság vesz körül, hol pihenhet meg a lélek a kétségek viharos tengeréből kiszállva? Melyik az a sziget, ahol megkapaszkodhatunk, ahol érdemes kikötni és felverni sátrunkat? Szűcsné Aczél Júlia bizonyságtevő írását teszem most közzé, nagyon megérintett és egyszerre sírtam és nevettem a végén!

Én fogom a kezedet…

Olvasandó: Ézs. 41:8.13; Mt. 28:20b

A Timóteus-körbe (felnőtt fiatalok közössége) olyan tagok (is) járnak, akik az Istennel való kapcsolatot nem mindig gondolták „úgy”. Én magam sem. Eljutottam azonban a damaszkuszi útra, ahonnan ide vezetett az Úr.

Hosszú út az ilyen, stációi is vannak, amelyeket így nevezhetünk: „hallottam Róla”, „de jó lenne, ha lenne”– végül: „a bizonyosság”.

Azt gondolom, akik „kívülről” jönnek, más szemmel és igénnyel olvassák a Bibliát, mint a „bentiek”. Én személy szerint a nekem szóló személyes üzeneteket keresem: a bizonyosságot, amit Isten nekem ad arról, hogy tud rólam. Keresem benne a megoldást a problémáimra, köztük a legnehezebbre: a biztonságra.

A biztonságról

Gyerekkoromban a nagyszüleim és anya vettek körül, és mindent, amit adhattak, elém tettek testiekben-lelkiekben, tudásban és szeretetben. Adták a kényelmüket, idejüket, mindent. De ami nem volt, azt nem adhatták. Ilyen megadhatatlan dolog volt számomra a fent említett biztonság és én, a gyerek, félelmetes pontossággal megéreztem ezt. (Zárójelben mondom: senki se képzelje, hogy egy gyerek elől bármit is el lehet titkolni. Legfeljebb, ha a kis ember udvarias, nem teszi szóvá.)

Szóval a biztonság

Nagyapa öreg, meg fog majd halni; nagymama mindig csak idegeskedik; anya nem tudja majd megoldani… Mi lesz?! Sokszor kértem esténként: – Nagyapa, fogd a kezem, amíg elalszom! – De ha ő nincs, ki fogja meg…? Sok-sok évvel később leltem rá az Igére: „Te, barátomnak, Ábrahámnak utóda…”

Esetleg én is lehetek a barátja?

Ennek a fele sem tréfa: lehetek az Úr barátja, és lehet az Úr a barátom – ez nem semmi!! És a barátom, az Úr, azt üzeni: „Erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: ne félj!” Igen, egy ilyen ígérettel a birtokomban, és egy ilyen baráttal a hátam mögött már lehet biztonságosabban járni-kelni az életben.

De nagypapa öreg volt, meghalt, és elengedte a kezem. És ha az Úr is elengedi…?

Tovább lapozgatva a Szentírást, végül ráakadtam arra a mondatra, amely addigi nyugtalanító hiányérzetemet kielégítette: „Én veletek leszek…” Igen, ez így teljes, ezt nekem üzente az Úr! Nem engedi el a kezem, mindig velem marad, megvéd mindentől, és minden értelemben: nyugodtan alhatok.

Mindig zavarban vagyok, amikor arra biztatnak: „mondjátok el kívánságaitok az Úrnak!”

Én restellem ezeket a kívánságlistákat, igyekszem elkerülni őket – nem mindig sikerrel – hiszen a legfontosabbat megkaptam már. Csupán csak annyit mondanék barátomnak, az Úrnak, aki erősen fogja kezemet a világ végezetéig: – Uram! Már csak egy csésze kávét kérnék, ha lehet…