Énekpróbák Bolyki Balázzsal
(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

Hogyan lehet elérni azt, hogy valaki annak ellenére, hogy nem hall, vagy nehezen hall, mégis jól énekeljen? Hogyan lehet elérni, hogy aki nem lát, mégis olyan szabadon mozoghasson a színpadon, mintha látna? Hogyan lehet legyőzni az esetleges lelki gondokat úgy, hogy ez jóra forduljon? Tegnap ezekről sokat hallhattunk a próbán.

Balázs beváltotta a fenyegetését.:) Tényleg, ahogy az előző próbákon ígérte, előhívott embereket, illetve lehetőség is volt arra, hogy önként jelentkezzenek azok, akik szívesen énekelnének egyedül előttünk. Ilyenkor mindig az történik, hogy az adott személy választ egy dalt, amit szívesen megmutatna, azután Balázs instrukciókat mond, s így kell megismételni az előadást. Közben mindannyian fültanui lehetünk a változásoknak. Ez nagyon tanulságos helyzet mindig, mert általános dolgok hangoznak el, a személyreszabás szempontja ott jelenik meg, hogy azt az információt mondja, amire annak az egyénnek szüksége van abban a pillanatban. De a hallottak mindenkire vonatkoznak, mert olyan folyamatokról beszél, ami mindenkinél hasonlóképpen működik.

Egyéni sajátosságok a kórusban

Erről annyira részletesen még nem írtam itt a blogban. Most jött el az ideje, mert tegnap különösen erősen előjöttek azok a sajátosságok, melyek a sérüléseink különbözőségéből adódnak. Van, akinek nagy mértékű a látáscsökkenése, vannak, akik születésüktől fogva vak emberek, van, aki felnőtt korában vakult meg (én). Van olyan, aki nem hall, vagy  nagyon nagy mértékű a halláscsökkenése, illetve kisebb mértékű, van aki mozgássérült és látássérült is egyszerre. Vannak, akik enyhe fokban értelmi sérültek, s közöttük van olyan is, aki emellett még látás és mozgássérült is. Ezen „adottságok” miatt Balázsnak mindig át kell gondolnia, hogy hogyan adja át a meglévő tudását, hiszen észlelési módjaink, megértésünk és az ismereteket tároló, rendszerező folyamataink is különböznek. Emellett még a sérülések az ismeretek alkalmazását is befolyásolhatják, nem csak az, hogy ki milyen mértékben kapott tehetséget. Úgyhogy nálunk Balázsnak olykor speciális módot kell keresnie arra, hogy hogyan jusson el hozzánk az információ, hogyan szemléltessen, hogyan ültesse el bennünk a tudást úgy, hogy az jó helyen legyen a fejünkben, és hogyan segítsen nekünk abban, hogy képesek legyünk alkalmazni az ismereteket.

Tegnapi egyéni gyakorlatok

Első önkéntes jelentkező Szilvi volt. Ő nem lát, s járni is csak mankóval képes. Miután elénekelte a dalt, azt a feladatot kapta, hogy szépen lassan, folyamatosan fordítsa a fejét egyik oldalról a másik oldalra, s így énekeljen eközben. Ezzel a mozgással azt kívánta segíteni Balázs, hogy folyamatos legyen az éneklés, ne szaggatott. Tulajdonképpen egyfajta mozgásra tesszük rá az éneket – mondta. Ez a mozdulat egy kicsit szokatlan volt Szilvinek. Balázs elmondta nekünk, hogy mi, akik nem látunk, sokféle mozdulatot képesek vagyunk ugyan megtenni, de mivel nem használjuk a mindennapokban azokat, ezért fordulhat elő, hogy esetleg nehezebben értjük, hogy mit is kellene csinálni, és hogyan.

A kettes számú „versenyző” Anna volt, akinek halláscsökkenése igen nagy mértékű. Életének lényege a jeltánc, s dalokat is ír. Őt már egy korábbi blogbejegyzésben bemutattam. Tegnap egy saját dalszerzeményét énekelte el. „Soha ne mondd, hogy soha!” Amikor Balázs bármiről is beszél, minden próbán tudatosan figyelnie kell arra, hogy artikuláljon, s szájának mozgását jól láthassák a kórus hallássérült tagjai. Anna először azt az instrukciót kapta, hogy egyfelé figyeljen, mikor énekel. Balázs szembeült vele és kérte tőle, hogy nézzen a szemébe. Ez egy olyan helyzet, ami elől mindenki menekül, teljesen mindegy, hogy éppen a színpadon van, vagy egy hétköznapi szituációban történik ez meg vele, hogy erősen bámulják. Bár a második éneklésnél már hallható volt, hogy dinamikusabbá vált az előadásmódja, még egy újabb lépést kellett tennie. A hosszabb pislogással is fel kellett hagynia. Bizony a zavarunkat nehéz legyőzni. Balázs ennek kapcsán meg is kérdezte: – vajon mi, akik nem látunk, hogyan érzékeljük azt, hogy valaki ránk néz. Lehet, hogy mi mindig ezt az állapotot éljük meg, hogy olyan érzésünk van, mintha bámulnának folyamatosan az emberek? Erre majd még visszatérek. Az utolsó instrukció az volt, hogy kezével mutasson Balázsra úgy, mintha le akarná lőni. Ez a szándékosság érzetét segíti.

Az éneklés lehetősége hallás nélkül

Visszatérve Annához, elhangzott még az is, hogy a hangszálainkba, rekeszünkbe be van kódolva a helyes működés. Ezt kell előhívni. Le kell építeni a gátlásokat. Ahogyan egy szobrász is például egy farönkből farag ki egy emberalakot úgy, hogy kiveszi a felesleges részeket az anyagból. Aki nem hall, annak azért nehéz, mert nem hallja vissza kontrolként a kiérkező hangot. Viszont ha mi arra várunk, hogy a visszahangból korrigáljunk, akkor már elkéstünk. A hangnak, az első pillanattól kezdve jó helyen kell képződnie. Ezt a belénk épített reflexek használatával érhetjük el, ami minden emberben egyformán jelen van. Ezért lehetséges az, hogy valaki megtanulja a saját énekhangját használni úgy, hogy nem hall. A hallássérült emberekben azt a gátlást kell leépíteni, – vajon a kívülállók, akik hallanak, mit szólnak a hallottakhoz? Egyébként amikor egy koncerten nem halljuk vissza magunkat kellőképp, mert nincs mondjuk kontrolláda, ugyanebben a helyzetben vagyunk. És hogy utáljuk!!!

Feszültség lélekben, feszültség dalban

Henrik és Zoli is sorrakerültek. Henrik, egy enyhe fokban értelmi sérült fiatalember. Mikor énekelt, azt az instrukciót kapta, hogy gyorsítsa fel a tempót. Ne hangsúlyozza ki az egyes szótagokat, hanem gondoljon arra, hogy lazán sétál a kertben például. A kezét zsebre kellett vágnia. Emlékszem, hogy amikor először  énekelt előttünk, akkor Balázs kézen fogva sétált vele a teremben, s ez is változást hozott abban, ahogy énekelt. Ez után arra kellett gondolnia, hogy éppen  elhúz egy függönyt, miközben énekel. Zoli, állapotából fakadóan sokat szorong, sokszor feszült. Tegnap is úgy érezte, hogy most nem lenne képes semmit sem énekelni. Ezt egy-két kérdés segítségével próbálta feloldani Balázs. A kis beszélgetés után bátorította, hogy adjon bele mindent. Az esetleges erős negatív érzések szelét is be lehet fogni a „vitorlába”. A dal másodjára mindenkit igen csak lehengerelt.

Mindenki engem bámul!

Még most is azon gondolkodom, amit Balázs vetettfel Anna éneklése kapcsán. Lehet, hogy én folyamatosan azt élem meg, hogy mindenki engem néz, és ez gátol? Ezen még soha sem gondolkodtam. Eddig azt hittem, amit tegnap mondtam is Balázsnak. Ha közel jön valaki, érzem, hogy előttem áll, még talán azt is, hogyha bámul, és ez lehet olyan érzés, mint amikor egy látó ember belenéz valaki szemébe. De az sohasem jutott eszembe, hogy nem számít a távolság. Annyit tudok, hogy amikor úgy volt, hogy a pénteki rendezvényen teljes sötétségben fogok énekelni, örültem, mert kíváncsi voltam. Vajon jobban megy majd az éneklés azzal a tudattal, hogy engem nem lát senki? Hiszen bátrabban fogok majd rámozdulni a hangokra a dalban, tehát elméletileg van esély, hiszen nem fogok félni attól, hogy látják a mozdulataimat.

Kontrol nélkül mit érek én?

Engem is a kontrolhiány zavar. Az, hogy nem tudok meggyőződni számomra megnyugtató módon arról, hogy milyen a kiállásom a színpadon. A „mit fognak szólni hozzá” problémakör van nálam is. Látják, ahogy esetlenül, vagy éppen mereven, vagy túl szögletesen mozgok, tök béna lesz, milyen égés. Amikor még láttam, emlékszem, hogy a magukat beleélő zongoristákat furcsán bámultam, mert olyan nevetségesnek tartottam, ahogy mozognak zongorázás közben. Bár hozzá kell tennem, akkor még gyerek voltam. Én nem szívesen lennék nevetség tárgya, szerintem engem ez a látó emlékem is gátol. Nincs bennem még elég bátorság, ezt nagyon érzem. Ha látva kigyakorolhatnám tükörben a mozdulataimat, biztonságban érezném magam. Ha Balázs elmélete mindenkire igaz, akkor rám is vonatkozik. Úgy születtem, hogy a természetes reflexeim működnek, léteznek és a mozdulataim szépek, ha lelkem a megfelelő „gátlástalan” állapotban van. Tehát ismét eljutottunk ugyanoda, el kell hinnem, hogyha felszabadulok, az szép látványt eredményez. Azért már kaptam visszajelzéseket, hogy sokat oldódtam már január óta, és ez látszik a mozdulataimon, de én látom, és szerintem Balázs isúgy gondolja, hogy ez még csak a kezdet.

Vissza kell nyernem azt a bátorságot, amivel születtem!!!