Az indulás vége

 

A Never Give Up gospel kórus próbafolyamatának élményei 10. rész
(kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

Már csak két nap, s személyesen is üdvözölhetjük Nick Vujicic-t. Az elmúlt hét alatt két, úgynevezett főpróbánk is volt. Vasárnap egy koncerten lépett fel a Never Give Up gospel kórus a MOM Kulturális Központban. Kedden este pedig még elvégeztük az utolsó simításokat, amit egy próbán még meg lehet csinálni, mielőtt élesedik a helyzet. Mindkét eseményről írnék most, mert biztosan sokan kíváncsiak rá. Egyúttal ezzel a bejegyzéssel vége lesz valaminek. Annak az útnak, amelyen elindultunk Nick fogadására. Csütörtökön megérkezünk, s hogy utána mi lesz? 48 órán belül hat helyen fogjuk megélni az életörömünket a dalokon keresztül. Mindent kiadunk, átadunk magunkból, amit idáig kaptunk! Már izgatottan várom, hogy megmutathassam azt, ami bennem van, amit kaptam ezalatt a két és fél hónap alatt, amiről szólnak a dalok, amit és ahogyan megélek! Egy dalszövegből idéznék:

„Miért csak én repüljek, hogyha más is szállhat? Miért ne adjak dalban szárnyat, az egész világnak?” (Caramell, Szállok a dallal)

 

Vasárnap

 

Ahogyan ezt a legutóbbi bejegyzésemben is írtam már, ez volt életem első olyan szereplése, ahol ennyi ember előtt, ennyi emberrel közösen léptem fel. Mindkét oldalon sokan voltunk. Az első ajándékomat, amiről írnék, a készülődéskor kaptam az élettől. A hajam hosszú és egyenes, túl sokat nem lehet vele variálni, legalábbis nekem ezzel kapcsolatosan túl sok ismeretem nem volt idáig. Vagy összefogom, vagy kontyba feltekerem, vagy befonom simán, vagy kiengedve hagyom. Ez tökéletes a hétköznapokhoz, de én erre a nagy napra valami másra vágytam. Az odaúton meg is beszéltem Verával, akit a múltkori blogban egy riportban bemutattam, hogy majd valamit kitalálunk. Ő mégis csak fiatal, lát és bízom az ízlésében is. Aztán mikor odaértünk kiderült, hogy a Bolyki juniorosok máshol lesznek, tőlünk távolabbi öltözőben. Na ennek lőttek, gondoltam. Aztán ahogy beszélgettem a kórustagokkal, kiderült, hogy egyikük tud többféle fonást is, amivel széppé lehetne tenni a frizurámat. Meg is csinálta a hajamat örömmel, most meg nem tudom mondani már, hogy mi a fonási technika neve. Mindenesetre Anikónak nagyon hálás vagyok és voltam akkor. Mindenki, aki látta, megdícsérte utána a hajamat anélkül, hogy megkérdeztem volna, hogy hogy tetszik. Ez az igazi tükör egy vak ember számára. Ha az emberekből „kibuggyan” a dícséret bármivel kapcsolatosan, anélkül, hogy véleményt kérnék, akkor tudom, hogy az valóban szép és utána bátran veszem fel pl. azt a ruhát, vagy bátran hordom a későbbiekben is úgy a hajam. Ha például megkérdezem valamiről, hogy hogy néz ki és mondják, hogy egész jó, vagy nem rossz, az tuti, hogy nem jóJ!

 

2. ajándék

 

A koncertműsorban, a végén kaptunk szerepet. Volt egy dal, aminek a közepén bevonultunk a színpadra és bekapcsolódtunk. Mikor ennek a dalnak vége lett, Balázs bemutatott bennünket saját őszinte szavaival.

„Bár azt szokták mondani, hogy ők fogyatékkal élők, fogyatékos emberek, de én azt mondom, hogy ők az én TÖBBLETESEIM.”

Azért azt is elmesélte a közönségnek, hogy nagyon nehéz velünk dolgozni, de nagyon örül, hogy megismert bennünket és ez megtiszteltetés számára. Szerinte mi, akik nem látjuk, hogy éppen hogy néz ki, hogyan van felöltözve, látjuk azt, amikor az ő lelke díszes, vagy slampos. Nekünk nem lehet kamuzni. Erről csak az jutott eszembe a saját gyakorlatomból, hogy akit én látni szeretnék, hogy éppen milyen állapotban van, akkor keresem a legapróbb jeleket, amiből az kiderül. Akin nem, az simán átver, ha akar. Végig, az egész koncert alatt megmaradt a személyes hangvételű felvezetése a daloknak, és az éneklés közben is igyekezett jelezni felénk, hogy mennyire örül.

 

Többleteseim?

 

Azért ezen a „többleteseim” kifejezésen is elgondolkodtam a koncert után. Azt hiszem, hogy minden emberben vannak elrejtve olyan többletek, amik arra várnak, hogy a felszínre kerüljenek. Minden emberben. Balázs is rengeteg többletet kapott, ami másban nincs meg, és ezt hétről hétre átadta nekünk. Ne higgyük el, hogy csak a „nagy emberekben” van valami olyan, amit érdemes megosztani. Ne higgyük el, hogy nekünk semmink sincs, ami említésre méltó. Ha csak egy dolog is van, amivel mások életéhez hozzátehetünk egy keveset, már megéri felkutatni önmagunkban, hogy hol és mi az az egy dolog. Hiszen adni öröm!

 

Miért lehet erő a gyengeségben, elesettségben?

 

Sokat szoktam azon gondolkodni, hogy miért van az, hogy a mi állapotunkat látva mások erőt kapnak, még akkor is, ha nem csinálunk semmi extrát. Az egyik, ami egy pszichológiai jelenség, hogy amikor meglátunk valakit egy állapotban, az jut eszünkbe, hogyha ez velünk történne, hogyan élnénk, mit éreznénk, mit gondolnánk és ezek nem vidám gondolatok. El sem tudjuk képzelni, hogy létezni is érdemes egyáltalán vakon, vagy mozgás, hallás hiányában. S aztán látunk valakit, aki nem csak hogy létezik, hanem ÉL. Talán ez lehet első körben a megrendülések oka. Aztán azért el kell mondanom, hogy mivel a sérült ember is ember, van olyan, hogy nem képes valaki még feldolgozni azt, ami vele történt, vagy éppen történik folyamatosan. Egy állapotromlás feldolgozása, vagy egy hirtelen baleset utáni sérülés is különféle reakciókat vált ki az egyes emberekből, családokból. Vannak, akik megtalálják hamar a kivezető utat, de vannak, akik sokáig csak bezárkózva tudnak élni és szükség van azokra az emberekre, akik őket is megértik, elfogadják és felemelik szeretetben, hogy aztán kijuthassanak a gödörből és kinyílhassanak. Nagyon könnyű szeretni azokat, akik maguk is erőt sugároznak, de segítségre is szorulnak még sokan, hogy aztán ők is erőt meríthessenek és aztán adhassanak tovább. S hogy hogyan lehet segíteni egy ilyen embernek például? A legapróbb előrelépéseiket észrevéve, kedves szavakkal bátorítani, hogy csak így tovább, látom, hogy menni fog, hiszen ezt és ezt már tudod csinálni. Legalábbis én ezt látom működni. Akik már megerősödtek, azok is azért tudnak azok lenni, mert volt valaki, aki megtette ugyanezt velük, amikor még bátortalanok voltak.

 

Bizonytalan lépéseimről

 

Példaként a mozgással kapcsolatos bátortalanságomat hoznám fel. Hány és hány órán keresztül próbálta Balázs szemléltetni nekünk vak kórustagoknak a mozgást. A folyamatos blogbejegyzések is ezt tanusítják. Hány és hány érzelmi válságon mentem át, hogy magamat megtaláljam, felvállaljam és odategyem. Ha az elején nem kaptam volna pl. én annyi segítséget, és annyi kezdeti megerősítést a legapróbb lépéseknél, akkor biztosan nem sikerült volna szabad mozgást megélnem a színpadon. A harmadik ajándék tulajdonképpen egy dícséret volt a fellépés után. Életemben először kaptam elismerést a színpadi mozgásomra. Ez azért volt feltűnő, mert általában eddig a hangomról nyilvánítottak véleményt minden esetben, ha felléptem. A mozgással soha senki nem foglalkozott, nem is volt végülis mivel foglalkozni, mert sosem tudtam mit kezdeni magammal éneklés közben. Mondjuk amikor az ember egyedül áll a színpadon, és az egyetlen támpont a mikrofonállvány, vagy jobb esetben egy bárszék, akkor nem igazán bátor az ember a mozgásban vakon. Az irányt nagyon könnyen el lehet veszíteni. Könnyen másfelé fordulhatok, mint ahol van a közönség és az nagyon ciki helyzet. A kórus közössége biztonságot adott nekem. Már csak olyan értelemben is, hogy egymás mellett állunk, érezhetem az irányt, az embereket magam mellett, így felszabadulhatok a mozgásra, mert tudom, hogy van, aki rám figyeljen, ha mégis elfordulnék véletlenül. Ez meg is történt vasárnap. A nagy hévben kicsit rossz felé álltam, de a mellettem álló barátnőm, Anita, aki a színpadi segítőm is egyben, észrevette, és segített a helyes irányba visszaállni.

 

Kihívásokról még a színpadi mozgásban

 

A legutóbbi próba igazából a legapróbb technikai részletek kidolgozásának rögzítése volt. Nekünk, sérült embereknek, a színpadra történő feljutás, a dalok közötti mozgás, helycsere és ilyesmi, szóval nem egyszerű feladat. Nagyon át kell látni, hogy ki mikor és hol áll, kinek kell segíteni, a segítő hogyan vezesse a szóló énekeseket például előrébb, aztán vissza úgy, hogy az a látványban ne legyen csúnya. Mondok egy példát. Vak ember esetében, amikor valaki vezet valakit a hétköznapokban, akkor a vezető megy elöl, vagy mellettünk, de semmiképpen sem a hátunk mögött. Most viszont egy ilyen verzió is szóba került, hogy mi lenne, ha mögöttünk állnának a segítők és úgy segítenének minket előre menni. Erre még ki kell találni egy olyan technikát, hogy aki segít, szinte láthatatlan legyen, a mozgásunk pedig természetes, könnyed és folyamatos, ami látványra is szép lehet.

 

Lélek-jelenlét

 

Az egész próbafolyamatban az egyik legnagyobb kihívásom ez volt. Száz százalékon jelenlenni a próbán, a dalokban, aztán amikor hazaérek, száz százalékon jelen lenni itthon a családban. Az energiákat áttenni a körülöttem lévőkre, a többi tevékenységbe, néha nehéz volt. Néha? Nem. Nagyon sokszor nehéz volt. Egy-egy próba, illetve a vasárnapi fellépés után is el kellett, hogy teljen legalább egy fél nap, amíg át tudtam kapcsolni a hétköznapi üzemmódba. Amikor már oda tudtam más dologra is figyelni, a többiekre is figyelni. Mert mit ér a sok erő, szeretet, ha az nálam megreked, bezárom magamra a lelkem ajtaját és el vagyok magamban, mint a befőtt, mert nekem ez milyen jó. A többieknek ez egyáltalán nem jó, mert kizárom őket ilyenkor az életemből. Akkor van értelme ennek az egésznek, ha ők is nyernek erőt és lendületet, akik velem élnek, akik már alig várják, hogy itthon legyek és odafigyeljek rájuk. Még soha nem voltam ilyen helyzetben, hogy annyi pozitiv érzelmi hatás érjen, hogy dolgozni kelljen velük és a helyükre kelljen tenni őket. Állítólag nem vagyok ezzel egyedül, mint kórustag. Vasárnap a közönség is kaphatott egy jókora adag pozitiv impulzust. Legalábbis úgy látszott. Felállva tapsolták végig a dalokat, amiket énekeltünk. Fogytak a zsebkendők is rendesen. Ez is egy hatalmas ajándék volt számomra, hogy hozzátehettem ismét mások életéhez valami szépet és jót közösen a többiekkel. Köszönöm minden kedves kórustársamnak, a minket segítő önkénteseknek és Balázsnak, hogy megélhettem ennyi örömöt ebben a két és fél hónapos időszakban. Sokat gyógyultam, pedig nem éreztem magam betegnek. Visszakaptam dolgokat, amiket én már a sarokba dobtam valamikor. Dalt, intenzív érzéseket, mozgást, szabadságot, s a célt, amiért érdemes beleadni mindent. Ezek már igen csak elkoptak az utóbbi években, és még csak észre sem vettem. Az életem minősége változott meg, ezt sosem fogom tudni eléggé meghálálni.

 

A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos cikkek listája, a legfrissebtől a legkorábbi feljegyzésekig:

 Kézfogó

Az erő sodrásában

Az erő várótermében

Ajándékozás és öröm a zenében

Büszkeség és Bali-ítélet

Szégyen ide, vagy oda

Csak álltam leforrázva

Az izzadtság édes illata

Zene és önismeret

Ahogy én látom őt (Bolyki Balázs)

 Teljesen ki-vagyok?

Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnek

Feladjam, vagy ne adjam fel?