A Never Give Up gospel kórus próbáinak élményei 7. rész
(tehetség plusz ember – tematikus nap)
Az első próba volt a tegnapi, ahová igazán elgyötörve érkeztem meg. Ezt egy, lelki értelembe vett önkínzás előzte meg aznap délelőtt, de az ezt megelőző napok sem voltak normálisak. Napok óta rosszul aludtam, napközben pedig emiatt nem voltam túl kellemes társaság, a dolgaimra nem volt erőm, csak éppen azokat csináltam meg, ami úgymond életbevágó volt. Túl sok izgalom ér mostanában pozitiv értelemben. Este alig tudtam elaludni és reggel, ha véletlenül valamiért felébredtem korábban, mint ahogy terveztem, nem tudtam visszaaludni. Ilyenre nem emlékszem, hogy valaha is előfordult volna az életemben. Az áprilisi események ténye pörget fel ennyire érzelmileg talán, hiszen a héten szembesülhettünk azzal, hogy rövid idő alatt milyen sok helyen fogunk énekelni és milyen távolságokat kell egyes helyszínek között majd legyőzni. Nem tudom, de napközben látszott rajtam, hogy egy kicsit felborultam a héten. A múlt hét óta nem született blogbejegyzés sem. Lehet, hogy csak a front tette, nem bírom már ezt a sok hóesést?J Lehet, hogy erre a hosszan elnyúló télre kellene gondolnom éneklés közben is például, hogy elég dinamikus legyen az előadásom? Mindenesetre már nagyon várom a tavaszt és dühös vagyok, hogy még mindig a hó esik! Bár azért azt kívánom, hogy ez legyen a legnagyobb gondom az életben.
Igazi Gyöngy
Rendhagyó módon kezdtük a próbát. Bár az idő szaladt és sürgetett, de egy kicsit mégis lehetőséget kaptunk a lassításra. Felköszönthettük Gyöngyöt, aki Balázs jobb keze a munkájában, és ezzel együtt a mi ajándékunk is ő. Felolvastunk egy mesét neki az igazgyöngyről és az egyik dalunkat elénekeltük úgy, hogy a hallássérült kórustagok jeleltek közben. Igazán szép volt, hogy Balázs a próba végén, amikor ismét előjött a dal, megpróbálta jelelni ő is azt, amit látott a lányoktól. Átadtunk egy-két apróságot, amibe volt saját készítésű ajándék is. Van egy jó barátom, aki nagyon népszerű előadásokat tart. Az ő nevét ismerik egy bizonyos körben és ha meghallják, mindenki tudja, hogy igen, ő a Sanyi… Nagy szolgálata van, én is nagyon sokat tanultam már tőle. De vajon miért képes a helyén megállni és tenni azt, ami az elhívása? Sokan kérdezik tőlem is, hogy hogy bírom ezt a sokmindent, amit csinálok? Nagyon egyszerű a válasz. Van egy megértő és odaadó férjem, aki azt mondja csináld, és közben biztosít olyan feltételeket nekem, hogy megtehessem. Háttérmunka. Amíg eljárok a próbákra, ő van például a három gyerekkel. Amíg plusz szervezési munkákat végzek, érezteti velem, hogy mellettem áll és ezzel erősít engem. Őt senki nem látja, de szerepe és léte jelentősségét sosem tudom eléggé hangsúlyozni. De említhetném az ő nagymamáját, aki 78 éves és mindig lelkesen bátorít és mindig sokat segít nekünk. A barátaimról, testvéreimről már nem is beszélve. Gyöngyös munkáját nyilván Balázs ismeri a legjobban, hogy milyen sokat dolgozik, de azért ebbe egy kicsit mi is beleláthatunk. Köszönjük a munkádat és a szeretetedet!
„Keményen élek, de szelíden cselekszem”
Ez a dalszövegrészlet jutott eszembe még a tegnapi próbára gondolva. Kovács Ákos énekli, akiről el is tudom képzelni, hogy így él. Balázs is fáradtan érkezett. Elmesélte nekünk egy-két erőpróbáját, ami a napokban érte. Elmesélte, hogy általában az jellemző a kóruspróbákra, amiket ő tart, hogy odamegy és energiát ad át és tőle veszi át mindenki. De mi van olyankor, amikor éppen fáradt? Amikor a hangszálaival is vannak esetleg problémák? A bejegyzésben használt „váróterem” kifejezés nem véletlen választás volt a részemről. Amikor Balázs a fentiekről beszélt, akkor esett le, hogy én is eddig mindig úgy érkeztem, hogy végre próba, milyen jó lesz, erőt nyerek ismét, ahogy mindig. Sosem gondoltam azt, hogy akár én is adhatnék. Egy erős, bátorító személyiségnek minek is kéne adni? Tőle kapni szokás. Milyen érdekes érzés, hogy ezt így felfedeztem magamban. Pedig én is hányszor panaszkodom, még ha csak csendesen is, hogy mindenki azt hiszi, hogy nekem nincs szükségem különösebb bátorításra, hiszen erős vagyok és lelkes. Én mondjuk éppen ezért már kialakítottam azt a szokást, hogyha fáradt vagyok és kétségbeesett, jelzem. A környezetem örömmel támogat, ha megkérem őket. És ilyenkor lehet igazán megélni és átérezni azt a baráti melegséget, amit kevésbé lehet tapasztalni akkor, amikor erősnek látszom. Most megint visszaköszön Balázs egyik mondata, amit az első próbák egyikén mondott, hogy sebeinkkel szerzünk barátokat. Tegnap kicsit sajnáltam, hogy nem voltam képes erőt adni senkinek, legalábbis úgy éreztem magam, mint egy megkínzott ember, akit aztán ledobnak a földre. Hálás vagyok a barátnőmnek, hogy összeszedett és felemelt, úgyhogy a próbán már egészen jól kezdtem lenni.
Miért kell győzni?
Számomra homályos volt eddig a győzelem kérdése, az, hogy valamiben miért is kellene elsőnek lennem. Azt már láttam idáig, hogyha kapok egy erős akaratot, akkor sikerül végigvinnem egy dolgot és sikerül győznöm. De miért is akarjak én győzni? Miért is versenyezzek, miért én legyek a legjobb bármiben is? Valahogy tele voltam ezzel kapcsolatosan ellentmondásokkal. A versenyeken közhelyként mondogatják azt, hogy nem számít, hogy ki nyer, csak a jelenlét a fontos. Ezt mindig hamisnak éreztem. Hiszen akkor minek adjak bele anyait-apait, ha úgysem számít. Nem, én nyerni akarok. Ismerős valakinek ez az érzés? De miért is akarok nyerni? Korábban bizonyítási vágyból indultam versenyeken. De ezzel az volt a problémám, hogy a győzelem után nem követte semmi továbblépés az eseményt. Győztem és akkor mi van? Elmondhatom magamról, hogy milyen ügyes vagyok és azt kit érdekel? Engem, meg max egy-két embert, aki nekem drukkolt. Aztán jött a másik véglet, hogy én már semmibe nem akarok részt venni. Mit hajtsam magam, ha a fejsimogatáson kívül nem történik előrelépés az életemben. Miért akarjak én a legjobb lenni, ha ezt nem értékeli a világ? Ilyen kérdésekkel voltam tele, miközben hallgattam Balázs beszédét egy focistáról.
Győztes üzenet
Ennek a sportolónak a mezze alatt volt egy másik trikó. Arra az volt írva, hogy Istennel győztünk, vagy valami ilyesmi. Sajnos nem emlékszem a pontos szövegre, de nem is ez a lényeges. Balázs megosztotta velünk tapasztalatát. Ha valamiben profik vagyunk, akkor bármit mondhatunk. Egy dicsőséges győzelem után már nem fog senki fennakadni olyasmin, hogy kiejtjük mondjuk Jézus nevét. Vajon akkor az az üzenet, ami számunkra értékes, mennyire átadható, ha a mi csapatunk csúfos vereséget szenved? Akkor még a kamera sem fordul arra és nem mutatja meg, hogy a focista éppen leveszi a mezzt és hogy mi van alatta odaírva a másikra. Van értékes üzenetem a többi ember számára, amiért érdemes keményen gyakorolni és győzelemre segíteni egy csapatot? A Never Give Up gospel kórus a nevében hordozza saját üzenetét, „Soha nem adom fel!” Ezt az üzenetet készülünk felemelni, győzelemre vinni.
Ellent-mondás
Az érzelmek közvetítéséről is hallhattunk Balázstól instrukciókat. Szerinte a fájdalmak mélyebben beleégnek az ember lelkébe. Figyelem, itt most nem lesz összefüggés, mert még nem értem teljesen a dolgot. Egy biztos, hogy lázadni szerető lelkem ismét feltámadt. Miért kell már megint a fájdalmakkal foglalkozni? Én nem szeretem átélni azokat. Pláne, ha van olyan seb, ami már begyógyult, akkor meg hiába fájtam annak idején. Én a hála érzését szeretem megélni és átélni, ha már érzésekről van szó. Ha meg lendület, akkor meg inkább szeretek egy szép nyári kenuzásos emlékképet előhozni, mint azt az élményt, amikor dúlok-fúlok magamban. Persze, hogy ezt is szoktam, de nem szeretem olyankor magamat és azt a közérzetet sem, ami azzal jár. Ha már ki kell törni erővel és dinamikával, akkor inkább keresek egy olyan képet, ami kapcsán még mosolyogni is tudok. Persze ha valami fájdalmasról kell énekelni, akkor azért biztosan nem fog problémát okozni az emlékek felkutatása. Van is egy tapasztalatom ezzel kapcsolatosan.
A fájdalom megelevenítő hatása
Amikor a Vakrepülés színjátszó Egyesületben játszottam, az egyik próbán örömteli hangon jegyezte meg a rendező, hogy most az igazi! Egy mondatot sikerült úgy elmondanom, hogy szinte kitörő lelkesedéssel jelzett vissza. Miért sikerülhetett ez nekem? A rendezőnek is elmeséltem akkor, hogy lehet hogy azért sikerült, mert éppen aznap valaki nagyon megbántott. Ez volt az első tapasztalatom azzal kapcsolatosan, hogy a megélt negativ érzelmek milyen hatással lehetnek egy előadásmódra. Balázs mindig kihangsúlyozza az éneklésben a szándékot, az akaratot, tehát a tudatosságot. Bár ennél a színházas esetnél úgymond véletlenül történt meg velem egy dolog, de ennek kapcsán nyertem akkor egy olyan tapasztalatot, amit azok után már tudatosan használhattam. Még bizonytalanságot érzek ezen a területen, de biztosan hallunk még ezekről a dolgokról a próbákon és helyére kerülhetnek ezek a fránya érzelmek, hogy akkor most mikor és mit hívjak elő és adjak tovább és hogyan. Végülis a hogyanok énektechnikájáról tanított minket, inkább még az nem tiszta, hogy most milyen előjelű érzéseket hívjak elő. Erről is beszéltünk ugyan, de még idő kell, vagy lehet, hogy a gyakorlás során próbálgatás, hogy letisztuljon bennem a kép. Mert a végeredmény, hogy hogyan kell megszólalnia a dalnak, az ott van a fejemben, hiszen Balázs nagyon sokat mutatja, sokat hallhatjuk az ő hangján, hogy hogyan is kell megszólalnia a dalnak. Úgyhogy gyűröm addig magam a héten, amíg elő nem tudom hívni ezt az eredményt, vagy legalábbis a célom az, hogy közeledjek egyre jobban ehhez. Kevesebbel nem szabad beérnünk, mert magunknak és másoknak is ezzel adhatunk a legtöbbet, ezt is sokat halljuk Balázstól.
Bolyki Soul&Gospel
Balázs egyik kórusa, amit vezet, lelkes, énekelni szerető felnőttekből áll. Az éneklő közösségből már páran eddig is részt vettek a próbákon, ők is erősítik az éneklést, amíg bizonytalanabbak vagyunk, hogy halljuk a magabiztosan zengő hangokat a magunk közelében. Április 14-én a Never Give Up gospel kórus és a Bolyki Soul&Gospel kórus közösen fog fellépni egy koncerten a MOM kulturális központban. A tegnapi próba végén tizen csatlakoztak hozzánk, hogy együtt énekeljük el adalokat, amiket eddig tanultunk. Olyan jó volt ezzel az élménnyel zárni az együttlétet. Amikor elköszöntek és kivonultak a teremből, egy-két ember bátorításképp megérintette a vállamat. Ez nagyon jól esett, kár, hogy nem tudom kik voltak, de azért az a tudat, hogy valakik jeleznek felém egyfajta pozitiv megerősítést, örömmel tölt el. Ezt hálásan köszönöm. Örülünk, hogy veletek együtt léphetünk majd fel! S minden egyéb segítséget, amit önként és szó szerint dalolva kaphatunk tőletek, azt is nagyra értékeljük! A koncertről az alábbi linken olvashatók részletek:
http://www.momkult.hu/programok/475.html
Egy gyönyörű dal
Végül szóljon egy dal bolyki Balázs és Illényi Katica előadásában. A napokban fedeztem fel a youtube-on. Az érzelmek átadásának egy csodás példája számomra ez az előadás. Meg is érintett úgy elég rendesen. Aztán meg is fogalmazódott bennem, hogy én is szeretnék úgy énekelni, hogy képes legyek ilyen hatással lenni a közönségre, mert ennek van igazán értelme. Továbbadni, átadni valami kimondhatatlant, érthetetlent, valami csodát, ami életet visz a létezésbe.
Nagyon megörültem, amikor találtam hozzá zenei alapokat is. Az alábbi linkeken elérhetők szintén a youtube-on. Nekem az első tetszik a legjobban.
A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos cikkek listája, a legfrissebtől a legkorábbi feljegyzésekig:
Ahogy én látom őt (Bolyki Balázs)
Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnek