Hányan vannak, akik egyetértenek ezzel? Miért van az, hogy a sztárséfek mindig férfiak? Ha esetleg rosszul tudnám, írjatok!
13 éves voltam, amikor olyan mértékben romlott a látásom, hogy azt már vakságnak szokás nevezni a szakirodalomban is. Igazából sohasem várta tőlem senki, hogy helytálljak bármilyen területen a háztartásban. A nagymamám örült, ha hétvégente otthon voltam, és kedveskedhetett nekem mindenféle finomsággal. Debrecenben voltam kollégiumban, mint miskolci diák. A gimnáziumi évek alatt is menzán étkeztem, és mivel folyamatosan romlott a szemem, ezért nehéz volt a környezetemnek eldönteni, hogy vajon mire vagyok képes és mire nem. Nyilván ilyenkor egyszerűbb inkább megcsinálni helyettem a dolgokat, mint megtanítani arra, hogy én hogyan szolgáljam ki magam. Megértem, hiszen amikor én is a gyerekekkel csinálok valamit, az sokkal lassabban megy, és amikor az ember haladni szeretne, akkor inkább nem veszi igénybe a „segítséget”, de állítólag ez visszaüt, úgyhogy érdemes törekedni arra, hogy már korán megszokják a gyerekek, hogy együtt tenni valamit, az természetes dolog. Ilyenkor azért elő szokott jönni a nemek problémája: a lányok főzzenek anyával, a fiúk pedig barkácsoljanak apával? Mindenki csináljon mindent? Testvéreket láttam szétszakadni azért, mert gyerekkorukban mást vártak el a fiútól, mint a lánytól, és igencsak rosszul esett a lánynak, hogy mindig neki kell takarítania, mosnia, a bátyja meg nem csinál semmit, mert sem apa nem volt a háznál, sem férfinak való tevékenység. Egy panelban nem kell pl. füvet nyírni. A társadalmi szerepekből fakadó konfliktusokat nem oldhatom meg, de hátha érdekes lehet az, hogy amikor valakinek a felesége nem lát, akkor hogyan alakulnak ezek a szerepek. Módosulnak?
Vegyük elő ismét a főzés témáját. Én nem tudok főzni, és most nem is gondolom azt, hogy törekednék arra, hogy megtanuljak. Egyáltalán, képes lehet valaki arra, hogy minden gond nélkül konyhatündér legyen, úgy, hogy nem lát?! Igen, vannak előttem példák. Bár azt szoktam mondani, hogy nekik azért megy olyan jól, mert amikor még láttak, már akkor olyan ügyesek voltak, hogy akár csukott szemmel is meg tudták volna csinálni az ételt. Nekem ezt az egészet úgy kellene elsajátítanom, hogy látóként sem főztem. Lehetetlen vállalkozás? Nem hiszem. Én azért nem tanulok meg főzni, mert a férjem fél óra alatt olyan kaját tud rittyenteni, amivel én úgy érzem, hogy egész délelőtt szöszmötölnék, és bizony sajnálom rá az időt. Sajnos még nem alakult ki bennem az, hogy azért kellene megtanulnom főzni, hogy kedveskedni tudjak a páromnak és a gyermekeimnek. Egyedül ez az egy, ami motiválhatna. Lehet, hogy egyszer eljön az ideje, nem tudom, mindenesetre addig is apuka főz nálunk. Ugyanakkor azért a többi tennivaló úgy oszlott meg köztünk, hogy nagy része fedi a társadalmi szerepek által kijelölt feladatokat. Ha szükséges, a férjem besegít az én tevékenységeimbe, én viszont az övéibe sajnos nem tudok.
Volt valakinek azzal problémája, hogy nem tudott megegyezni a társával abban, hogy ki milyen feladatot lásson el a háztartásban? Ha nem volt, akkor ez azért lehetséges, mert mindenki tudta, hogy „hol a helye”? A női szereppel járó társadalmi elvárások mennyire illeszkednek a nők fizikai, vagy lelki alkatához?