Egy tanulságos tapasztalat, amikor féltjük az apukát, plussz az ehető hóember receptje
(hétfő: egészségmegőrzés – emberi kapcsolatok tematikus nap)
Érkezett hozzám egy nagyon hasznos tapasztalat, már alig várom, hogy megoszthassam. Milyen az, amikor mi magunk vagyunk akadályai annak, hogy a családfők betöltsék apai mivoltukat? Egyáltalán előfordulhat ilyesmi? Hogyan sérülhet ebben az apa és a gyerek egyaránt? Nem kell megijedni, nem szakmai anyag lesz, hanem egy kedves anyuka nagyonis húsbavágó tapasztalata. Aztán egy hóember receptet adnék közre, amit egy családapa talált ki és valósított meg lányaival. Ma és tegnap is nagy hó esett, éppen ez illik most a mai naphoz.
Egy élettapasztalat
„
Egy blog bejegyzéseit olvasgattam, amely a férjünk iránti engedelmességről szól. Sok jó tanács mellett, amit a szerző egyébként elsősorban saját magának ír, ez a gondolat is szerepel.
„A gyerekeknek elmagyarázom hogy kell viselkedniük, és miért. (Halkan legyenek. Ne rohanják le. Várják meg, míg apa kész beszélgetni velük.)”
El kell, hogy mondjam, én így nőttem fel. Édedsapámnak nagyon nehéz gyerekkora volt, de anyukámnak is. Anyukám azt hitte, úgy szereti az édesapűmat, hogy kímél, mert rossz volt a gyerekkora, mert sokat dolgozott… stb. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy édesapám otthon szinte semmit nem csinált – bár anyukám is dolgozott. A semmit azt úgy kell érteni, hogy haza ért, és lazított. Sakkozott, zenét hallgatott, tévézett. Hogy a pihenésben ne zavarjunk, vagy talán másért, nem is tudom, anyukám folyton közvetített köztünk. Már apukám érkezése előtt feszültség volt otthon, mert meg kellett felelni a részben vélt, részben valós elvárásnak: ne zavarjuk őt, és rend legyen. Nem volt, mert rendetlenek voltunk… Apukám is, de ezt soha nem látta be. És persze az anyukámban meglevő feszültség sem segített a gyermeki feszültségeinken.
Az egésznek az lett az eredménye, hogy nekünk nem volt kapcsolatunk az apukánkkal, mert folyton csak kímélni kellett. Ma sincs vele kapcsolatom, nem tudok vele őszintén beszélgetni. Semmiről, pedig évek óta próbálkozom. A tesóm sem tud. Ő meg nem ismer minket, és megszokta, hogy nem is kezdeményezi a kapcsolatot. Elvan a saját életével, pedig szeret. Azt hiszem. Borzasztó, hogy gondolatban folyton igazolom magam, hogy én mindent megtettem a kapcsolatunkért. Ez persze állandó frusztrációban tart, és így nehéz megbocsátani és elfelejteni a sérelmeket.
A mi esetünkhöz nyilván édesapám saját természete, neveltetése is kellett, de akkor sem jó gyakorlat, hogy azt tanítom a gyerekeknek, szegény apát kímélni kell. Ezzel a férjemet nem szeretem, nem tisztelem jobban, és a gyerekeknek sem ezt tanítom. Sőt, megoldom helyette az otthoni kommunikációs feladatokat. Ha fáradt, szóljon ő, hogy most meg akar nézni egy filmet, és foglalkozzak én a gyerekekkel. És mondja el ő a gyerekeknek, hogy rosszkedvű, vagy pihenni szeretne egy kicsit. A gyerekeknek meg kell tanulniuk tekintettel lenni másokra, de ez nem járhat együtt az egyik szülővel való kapcsolat elvesztésével.
Ráadásul úgy gondolom, hogy szülőként is szövetséges társak vagyunk. Nyilván mások a szerepek, és az ebből adódó feladatok. Természetesnek tartom, hogy éjszaka én kelek fel a kisbabánkhoz, mert a férjem másnap munkába megy. De természetes az is, hogy amikor már annyira fáradt vagyok, hogy nem bírok felkelni, akkor ő kel fel, hogy mellém tegye a kisbabánkat.
Ő még pici, még csak ő van egyedül, és a férjemnek öröm, ha vele lehet. Igazából a munkából jár haza feltöltődni. Mégis van, amikor elfárad, és szól, hogy most előbb szeretne leülni egy kicsit, vagy szeretné, ha átvenném. És ha én is fáradt vagyok, abba hagyja a netezést, vagy nem nézi végig a filmet, csak részletekben, és levált. Manó ugyanis akármilyen fáradt, este 11-ig nem alszik, és igényli a társaságunkat. Észre vettem magamon, hogy ilyenkor rosszul érzem magam, mert „terhére vagyok a férjemnek”, ha a gyereket nyűgösen is nála hagyom, ami sok erőt vesz ki belőle. Nem mintha belőlem nem venne ki sokat, „de én erőt tudok venni magamon.” Mintha a férjem nem lenne felnőtt ember, aki vállalta annak a terhét, hogy van egy gyerekünk…. Volt egy nap, amikor egész délután csak ő vígasztalta meg, ha valami baj volt. És a férjem olyan boldog volt, hogy ő is meg tudja vígasztalni! Előtte a tehetetlenség mindig elkeserítette, de most olyan könnyen ment minden, mert nem adta fel, és megtalálta annak a módját, ahogy csak ő tudja megvígasztalni. Szerintem Isten intézte így, mert ritkán van olyan sírós délután, mint akkor, és nem tudtuk, mi lehet az oka.
Egy szónak is száz a vége, az, hogy nem terhelem agyon a férjemet egy fárasztó munkanap után, azért, hogy én végre levegőhöz jussak, nem jelenti, hogy a gyerekeknek viselkedniük kell az apjuk jelenlétében. Az a mondat, hogy várják meg, amíg apa kész beszélgetni velük, nekem nagyon fájdalmas. A gyerek ugyanis örül, hogy haza ért az apukája, és ezt ösztönösen kimutatná, elmesélné, mit rajzolt, kivel játszott, és szeretne az apjával is játszani. De ha előre megmondom neki, hogy ne tegye, akkor csírájában fojtom meg az örömét, és a kapcsolatuk is megsínyli.
Ahhoz, hogy ez jól működjön, kell, hogy a férjemmel társak legyünk ebben is. Ismerni kell egymás szükségleteit, fel kell tudni áldozni a sajátunkat a másikért és a gyerekekért. Hiszen mi egy életre kötöttünk szövetséget. Nem csak bizonyos élethelyzetekre, nem csak egy időre. Minden helyzetben, minden időben szövetségesek vagyunk, és a szövetségünket a szeretetünk pecsételi meg. Bárcsak lenne időm, beidézni az igéket, amiken keresztül Isten ezekre tanítgatott! Az Ő segítségével nincsen megoldhatatlan élethelyzet, nincs leküzdhetetlen probléma.”
Ahogy velünk történt
Hmmm, nálunk is volt ilyen, olyan szép látni, amikor az apukák örömmámorban úsznak és már nem félnek, hogy mi lesz, ha legközelebb sír a pici. A középső lányunkat újszülött korában sokáig csak én tudtam megvigasztalni és láttam a férjemen, hogy ez őt mennyire bántja, hogy szereti a saját gyerekét, de mégsem tud mit tenni az ellen, hogy abbahaggya a sírást a kislány. Aztán eljött ennek is a napja és ez sokat adott a kettejük kapcsolatának.
Az ehető hóember (Horváth Zoltán jegyzete)
2010 decemberében azt találtuk ki Kata lányommal, hogy Ő úgyis előbb jön le, mint a csacsika család többi része, akkor lepjük meg Őket valami kajával. ÉÉN kerestem egy receptet, a szomszéddal beszereztettem az alkatrészeket, a Kata meg megcsinálta.
Álljon itt a recepicéje:
Hozzávalók:
1 kg darált keksz
3-4 evőkanál lekvár
30 dkg kókuszreszelék
annyi tej hogy összeáljon
pár dkg szines drazsé
bébirépa /faragni is lehet/
papir csákó
1 db hurkapálca
Elkészítés:
A fenti anyagból 20 dkg kokuszreszelékkel össze állitjuk a masszát.
Először meg felezzük, ebből egy nagy gömböt készitünk,a fennt maradt kókuszba meghempergetjük,
a közepépe bele dugjuk a hurkapálcát, a fenntmaradt masszát egyharmad és kétharmad részre osztjuk, a nagyobbik darabbal ugy járunk el mint
az elsővel golyót készitünk, és kókuszba hempergetjük, és rászurjuk
a pálcikára, a legkisebbet szintén gombor és hempergetés, rászurjuk a pálcikára. Most a pálcikát levágjuk, és szines drazséval a hasára gombokat nyomunk , a legfelsőre szemeket, orrot és szájat készitünk. Valami szines papirból kiscsákót csinálunk és ráhelyezzük a fejéjre. Egy tálra tesszük.
Apróbb változtatások a megvalósításhoz
A recepttől eltérően nem 1 hanem mindjárt 3 hurka pálcát szúrtunk a masszába, hogy stabilabban álljon a kompozíció. De az orrát egy normál méretű télálló répábol faragta a lány, Kalappal meg előre készültünk, otthon megkeresett az egyik Barbie konyha készletéből, egy szép rózsaszínű lábast. Sőt, virgácsból, és ceruzából, még seprűt is kötözött a csajszi.