Anyai szeretet, erre vágyott. Nem hittem volna, hogy a két kicsi lányunk veszekedése csak egy teszt! A szeretet tesztje. Azért gondoltam leírni az alábbi esetet, mert hátha másnál is működhet az, amit én tapasztaltam meg itthon a civakodó gyerekeinknél.
Tartalom:
Egy tipikus anyai küzdelem
Az anyai szeretet tesztje konkrétan
Súgott az „anyai ösztön”, az anyai szeretet
Anyai szeretet és tudatosság?
A szeretet észlelése, és kifejezése vakon
Milyen jó, amikor sikerül működtetni az anyai ösztöneinket, de szeretek tanulni is a gyerekekről!
Egy tipikus anyai küzdelem
Ki az, aki sokat küzdött már azzal, hogy megszűnjön a testvérek közötti adom-nem adom konfliktus. Olyan rossz látni, amikor nem tudnak megegyezni a 2 és az 5 éves testvérek egymással például nálunk. Mindkettő gyereknek mindig ugyanaz a játék kell. Na jó, nem mindig, de ha egyszer is előfordul, már az is sok, ha emiatt sírás van. Mi nem szoktunk két egyformát venni, de biztosan hallottak már sokan ilyen történetet, hogy valaki így próbálja ezt a dolgot megoldani. Egy ösztönös cselekedetemre lettem figyelmes, ami segíthet azoknak, akik esetleg már úgy érzik, hogy minden eszközt bevetettek idáig, mégsem tudják megbékíteni sokszor a játékon veszekedő csemetéket.
Az anyai szeretet tesztje konkrétan
Van egy játék pénztárgép, amin persze megint összevesztek a lányok. Visítás, huzakodás. Már másoktól hallottam olyat, hogy nem jó, ha mindig a kkisebb testvérnek engedünk, aztán olyanokkal is találkoztam már, akik pont ezt javasolták. A középső gyereknek a legnehezebb amúgyis állítólag. Se nem nagy, se nem kicsi. Az a baj, hogy amikor civakodnak, akkor igazából azt kell eldönteni, hogy melyikük sírását hallgassuk tovább. Legalábbis azt hittem sokáig. S mit tegyen ilyenkor az anyai szeretet? A nemrég történt eset pedig újra emlékeztetett arra, hogy nem kell, hogy a két rossz közül válasszak. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy most a nagyobbik lánynál kell hagynom a játékot. Jó, de mit csináljak a kicsivel?
Súgott az „anyai ösztön”, az anyai szeretet
A lehető legegyszerűbb dolgot tettem. Ölembe és csikizés. Egyből elszállt a játék utáni sóvárgása. Ez még semmi. Egy perc sem telt bele, a nagyobbik lány közölte, hogy most már neki nem kell a játék, játszhat vele a kis testvére. Úgy látszik, neki nem is a játék kellett, csak tudni akarta, hogy az ő kívánsága is fontos-e nekem, hogy szeretem-e. Ezt onnan is gondolom, hogy az ölemben lévő kicsit nem akarta kitúrni, őszintének láttam, hogy oda szánta a pénztárgépet. Mikor a pici elkezdett azzal játszani, ő is ment tovább valami máshoz, de akár hozzám is jöhetett volna, akkor mégsem ez volt.
Anyai szeretet és tudatosság
Mire motivált az eset? Ezek a történések mindig arra ösztönöznek, hogy egyre tudatosabb legyek abban, hogy szeretetemet kifejezzem a gyerekeim felé az ő nyelvükön, ahogy azt ők értik és nyugtázni tudják. Nagyon érdekes, hogy mindhárom apróságnál másképp van igény arra, hogy kifejezzem az érzéseimet feléjük. Nemrég hallottam a rádióban egy riportban, hogy Japánban egyáltalán nincs benne a kutúrában, hogy a szülők testkontaktussal is kifejezzék szeretetüket a gyerekeik felé. Egy magyar színész nyilatkozott, hogy amikor próbára ment egy helyi színházba, akkor az a pár gyerek, akik szintén szereplők voltak, szinte tapadtak rá és várták őt mindig, mert ő bizony kifejezte a szeretetét ilyen módon is. Érdekesnek találta, hogy a gyerekek, járjon az ember bárhol a világon, ugyanazok.
A szeretet észlelése, és kifejezése vakon
Nálunk itthon, mivel én nem látok, ezért gyakrabban kapnak a mieink simogatást, puszit és egyéb fizikai jelzéseket, mert ez nekem olyan, mint amikor valaki a szemével ránéz a saját gyermekére és gyönyörködik benne. Én az ő szuszogásukból, illatukból, viszonzó bújásaikból látom, hogy mosolyognak rám. Egyébként a levegővétel hangja teljesen más, amikor mosolyra van nyitva egy gyerek szája. Figyelje csak meg a kedves olvasó! Ha nincs kisgyermek a közelében, akkor bárki hangszínét is megfigyelheti, hogy teljesen más, ha valaki mosolyogva beszél ugye?
A gyerekeinkről (négyen vannak) még itt írtam:
Anyai szemmel 1. részAnyai szemmel 2. részAnyai szemmel 3. részMinket kitartásra neveltek?
Milyen jó, amikor sikerül működtetni az anyai ösztöneinket, de szeretek tanulni is a gyerekekről!
Több család társaságában hallgathatok előadásokat az érzelmi intelligenciával kapcsolatosan. Uzsalyné Dr. Pécsi Ritát hívtuk meg, hogy válaszoljon kérdéseinkre.
- Mi lehet például az oka annak, ha valamit százszor elmondtunk már a gyereknek, mégsem csinálja?
- Nekünk szülőknek is van hová fejlődni, ami a viselkedést illeti?
- Hol a helye a gyerek akaratának?
- Ha nem szavakkal, akkor hogyan fejleszthetünk olyan készségeket, mint például az örülni tudás?
Hazaérkezésem után a blogban elkezdtem megosztani az ott hallottakat, mert rendkívül hasznosnak tartottam! Itt érhetők el a bejegyzéseim:
Az apák szárnyra keltekFegyelem fegyelmezés nélkül? Mit tehetünk idegtépő helyzetekben, ha nem akarunk kiabálni?Egy példázat, egy tipp, ha kifogytunk a bátorító szavakbólMiért nem tudok örülni semminek? (Egy lehetséges ok a gyermekkorból)Dühkezelés a gyakorlatban, hogyan csillapíthatom a gyerekem, vagy mások dühét?Az empátia tanulható felnőttként isA példakép hatalmaA kitartás képessége nem tehetség kérdése
Biztosan van önnek is valamilyen szép története anyaságával, vagy saját édesanyjával kapcsolatosan, ahol valamilyen csodát tett a szeretet „ösztöne”. Ha gondolata, véleménye van a témában, azt is szeretettel várom alább, a hozzászólások helyén!