Anyai szemmel 2. rész

A középső gyermekemről (Horváth Anna)
(hétfő: egészségmegőrzés–emberi kapcsolatok – tematikus nap)

 

Folytatódjon akkor a sorozat, amit a gyermekeimről írok. Ahogy vak édesanyaként látom őket. A középső lányunk kerül most sorra.

 

Első találkozásunk

 

Nagyon érdekes, mert nála él bennem a legélénkebben a csecsemőkori mivolta. Koraszülöttként jött a világra. Inkubátorban volt egy pár napig. Emlékszem, hogy amikor még a császáros sebem miatt járni is alig bírtam, aggódtam, hogy hogy fogok feljutni a kislányomhoz egy emelettel feljebb. Aztán szerencsére akadt egy betegkísérő, aki eljuttatott a célhoz. „csak” simogatnom lehetett Pancsikát. Kinyitották az inkubátor ajtaját, és benyúlhattam. Összekuporodva hason feküdt, és aludt a lelkem. Fejéből kiállt egy tű, azon keresztül juttattak neki be valamit a kis szervezetébe. Egy kiscicára emlékeztetett már akkor is. Éreztem, ahogy végigsimítottam a kis hátát, hogy hol vannak a csigojái. Szép sejmes bababőrét. A pelenka olyan viccesen nagy volt rajta. Egyébként 3 kilo 5 dekával született, nem volt kicsi a súlya. Volt egy nehéz nap is ebben az időszakban, amikor úgy egy alkalommal a simogatás közben felébredt. De nem csak ő, hanem a többi baba is. Valahogy az egy aktív nap volt. És próbált felém nyúlni, és kicsi száját tátogatta, mint aki keresi a cicit, fejét is mozgatta, és sírdogálni kezdett. Aztán így kellett otthagynom. Aznap minden anyuka így járt, úgyhogy hálás is voltam a többi alkalomért, mert érdekes, mindig aludtak, mikor látogattuk őket. Csak akkor egyszer nem. Az ő megérkezésekor szembesültem azzal, hogy bár már tudnom kellene pár dolgot, mégis újra kell tanulni. Legyen ez szoptatás, és ráhangolódás egy babára, aki újonnan született.

 

Apa, lánya

 

Amíg Attilánál volt lehetőség, hogy már az első naptól kezdve az apukája is kezében tarthassa, addig a koraszülés miatt most ez elmaradt. Emlékszem, hazahoztuk Pancsikát, és még egy hónapig csak úgy tudott elaludni, ha ráfektettem a hasamra. Körülbelül éppen ennyi hiányzott volna neki, hogy a pocakomban legyen. Ez csak azért érdekes, mert nála volt az tapasztalható, hogy apukája nem tudta megvigasztalni az első hetekben, amikor sírt. Atinál ez nem így volt. Ez a tehetetlenség megviselte. Persze engem is fizikailag. Aztán eljött az idő, amikor csak apával akart aludni. Ma az egyik legkedvesebb közös programjuk pedig az égbolt kémlelése távcsővel. S ha bárkin meglátja a családban, hogy szomorú, odamegy, megsimogatja az illetőt, és mondani szokott egy-két kedves szót. Pl. ezt: „Nincs semmi baj”. A hangszíne pedig ilyenkor olyan gyengéd, hogy tényleg elhisszük, hogy ez igaz.

 

Igazi nő

 

Vele kapcsolatban mindig azt mesélem mindenkinek, hogy őrajta aztán látszik, hogy csajból van. Minden jöhet, ami csillog, ami rózsaszín. Pónik, és csatok, és öltözködésimádat. Ezzel kapcsolatban van egy kis gondunk. Ha többször átöltözik, az előző ruhákat éppen ott haggya, ahol érte őt a láz, hogy most öltözködni kíván. Aztán amikor tényleg csinosnak kellene lennie, egyszerűen elfogynak a polcáról azok a ruhák, amiket felvehetne, és kénytelen az otthoniakban kilépni az utcára, amik kopottabbak, és játszóruhának lettek itthonra félretéve. Pedig neki nem mindegy, hogy mi van rajta, és nem szívesen szembesül a ténnyel, hogy nincs más lehetősége, abban kell elindulni az oviba, amibe nem akar. Szeret táncolni, énekelni. Szép hangja van, jó a hallása. Kistestvérével együtt sokat énekel. Hosszú hajacskáját már egyedül is ügyesen ki tudja fésülni, össze is tudja gumizni, de befonni a haját még én szoktam. Néha kettőbe kéri.

 

 

A macska

 

Nagyon emlékeztet engem ő a saját gyerekkori mivoltomra. Nagyon szereti a cicákat, sokat játszik velük. Ő maga is olyan természet, hogy szeret bújni, hozzánk simulni. Persze „nyávogni” is tudJ. Érzelmeit erősen megéli kifelé, hangosan kimondja véleményét, fejezi ki nem tetszését. Örülni is  nagyon tud, de hajlamosabb az elégedetlenkedésre. Ezért is felszabadító számomra a tény, amit Uzsalyné Pécsi Rita anyagaiban találtam, hogy az örülni tudás egy olyan készség, ami fejleszthető.

 

Ajándék-felelős

 

Bárkinek van születésnapja a családban, ő mindig számontartja, hogy akkor ajándék jár az illetőnek. Persze ő késséggel elkíséri apát a játékboltba vásárolniJ. De hadd meséljek el egy friss esetet, amikor nem is születésnap volt, mégis közbenjárt Pancsika valaki érdekében. Eljött a család Nick Vujicic egyik előadására, hogy megnézzék őt, és engem. A férjem átnyújtott egy szál rózsát. Hú, gondoltam, milyen kedves gesztus. Igen az, de aztán kiderült, hogy ez a középső leánygyermek ötlete volt. Viszont azért ezt a jó tanácsot megfogadta a férjem, úgyhogy családban marad a dicsőségJ.

 

 Kapcsolódó bejegyzések:

Anyai szemmel 1. rész (fiúnkról Attiláról)Anyai szemmel 3. rész (Szilvia lányunkról) Minket kitartásra neveltek? (a 4., legkisebb gyermekünkről, Erikáról is szó esik)