Hogyan látom gyermekeimet vakon?
Gyermekvállalás, hogy is van ez? Ez a bejegyzés szolgáljon bátorításul azoknak, akik még előtte állnak, illetve azoknak is, akik éppen nagyon elfáradtak anyaként. Írok egy-két dolgot a lelki nehézségeimről, amik mostanában jöttek elő, és utána elkezdek írni a gyerekekről is, kiderül, hogy ez miben segít nekem, segíthet másnak.
Tartalom:
Az anyaság lelki terhei
A gyerekem akadályoz
Az idő sodrásában
Itthon vagyok velük, de mégsem
Attila, az első szülött fiúnk
Attila kisbaba korában
Hallom a mosolyát
Hogyan tanultam meg a babagondozást vakon?
Itthoni fogadtatás
Hiszem, hogy innen jött a legnagyobb segítség!
„Jó az öreg a háznál!” 🙂
Ati gyermeki bölcsessége
Attila neve és jelleme
Elvan a gyerek, ha játszik, hol itt a veszély?
Várjuk, hogy kinyíljon!
Tegnap rendkívül jó érzéssel ébredtem. Hálás voltam azért, hogy anya lehetek. Persze, lehetne mondani, hogy könnyű volt ráhangolódnom erre, mert anyák napja volt. Hadd írjam most le, hogy egyáltalán nem természetesen jön minden nap egy ilyen emelkedett gondolat, érzés. Én most őszinte leszek. Már gondoltam olyat is életemben, hogy az anyaság egy igen nehéz teher. Voltak olyan pillanataim is, hogy akadályként éltem meg ezt az állapotot. Persze utáltam magam ilyenkor, amikor ilyesmik jutottak eszembe, de tagadni nem szeretném ezeket.
A közelmúltban volt egy olyan időszak is, amikor úgy éreztem, hogy elsodródtam a gyerekeim közelségéből. Sok munkám volt és egyszer csak azt vettem észre, hogy hiányoznak azok a meghitt pillanatok, amikből régen mintha több lett volna. El kellett gondolkodnom és döntéseket kellett hoznom. A vágyam az volt, hogy szeretnék visszatalálni a közelükbe. Újra felvenni a fonalat és szorosabbra fűzni a kapcsolatomat velük. Lazulni éreztem. Milyen jó, hogy megláthattam és megérezhettem, hogy ez a helyzet. Milyen jó, hogy még időben vagyok, és tehetek dolgokat ezért.
Itthon vagyok velük, de mégsem
Lehet, hogy volt már olyan érzése, hogy eltávolodni látta saját gyerekét. Lazulni érezte a kapcsolatot. Rájöttem, ha megállok ilyenkor, elcsendesedem, s egyen-egyenként minden gyermekemmel kapcsolatosan arról elmélkedem, hogy kik is ők, mit jelentenek nekem, akkor átjár mindig a hála érzése és könnyebben jönnek majd az ötletek, hogy hogyan kerüljek hozzájuk ismét igen közel. A gyerekeimről szóló sorozat megírását ez az életérzés ihlette.
Attila, az első szülött fiúnk
Ő volt az elsőszülött. Még ki sem emelte a szülészorvos a pocakomból, már felsírt. Milyen nyugodt csecsemő volt! Szülés után az első nap nagyon nehezen éltem meg a fájdalmakat. Mikor megkérdezték, hogy mellém tegyék-e őt, először azt mondtam, hogy ne. Aztán valami ismeretlen érzés kerített hatalmába. Egyszeriben jobban fájt ezután a lelkem, mint a hasam és a sebhely és meggondoltam magam. Mellém fektették őt, aki olyan édesen szuszogott. Olyan aranyos volt, ahogy próbálta már keresni, hogy hol szopizhatna.
Szuszogását akkor hallhattam először, ami nekem felért egy olyan élménnyel, mint amikor egy látó anyuka látja a kisgyereke arcát. Én a szuszogás hangjából tudtam eldönteni, hogy éppen mosolyog-e a fiam, vagy sem. Másképp veszi ugyanis akkor a levegőt, másképp fújja ki, annak más a hangja. Ha az olvasónak éppen van pici babája, figyelje meg! A mosolyt hallani is lehet!
Hogyan tanultam meg a babagondozást vakon?
Ő volt az, aki megkaphatta azt a lehetőséget, hogy az első naptól kezdve apukája társaságát is élvezhette a kórházban. Hőség volt, mikor született. Nagyokat tudott büfizni, amikor apukája, mint egy zsákot, felvette a vállára. A csecsemős nővérek a férjemnek tanították meg ellátni a kisbabát, s ő azután itthon megtanította nekem. A fürdetés rá maradt, de a pelenkázás, körömvágás, öltöztetés, szoptatás lehetősége az enyém volt.
Ő volt az, akit a legtöbben megcsodáltak. Utána meg is fogadtuk, hogy legközelebb a látogató vendégeket egy kis időeltolódással fogjuk várni, mert nagyon fáradtak voltunk, és volt, aki nem vette észre ezt. Úgy érzem így utólag, hogy azért jöttek el hozzánk nagyon sokan, mert amellett, hogy szeretett minket a környezetünk, azért egyfajta csodát is jöttek látni. Milyen az, ha egy vak nőnek gyereke születik. Azért érzem ezt, mert a másodiknál már nem volt ekkora érdeklődés…
Hiszem, hogy innen jött a legnagyobb segítség!
Vele volt az elején a legnehezebb, mert akkor kellett beletanulni mindenbe. Emlékszem, hogy már pár napja itthon voltunk, és akkor valahogy az a gondolat jutott eszembe, hogy álljak a nappali közepére, és kérjek felülről segítséget, hogy őt bölcsességgel és szeretettel tudjam nevelni. Tartottam a karomban, és éreztem, hogy én támogatás nélkül alkalmatlan vagyok az anyaságra.
A férjem akkor még bejárt dolgozni, és nagyon sokat voltam a kicsivel kettesben. Ilyenkor nagyon jól jött, hogy a dédszülők átjöttek hozzánk. Amikor kis kanállal lehetett már etetni, már nem csak szopizott, akkor a dédimama volt az, aki először enni adott neki, aztán tanultam meg én, hogy hogyan csináljam. Ati kedvenc játéka egy piros felfújható strandlabda volt, amit imádott markolászni.
Egyik este arról beszélgettünk, hogy vannak szemmel látható dolgok, és vannak, amiket nem látunk, de mégis vannak. Mint például a lelkünk. Erre ő lelkendezve megállapította: „Akkor a lélek az olyan, mint az ing legfelső gombja! Nem látom, de létezik!” Négy éves volt ekkor…
Nevének jelentése atyácska, ami jellemző is rá, mert elég korán elkezdett segíteni a kistestvéreit kiszolgálni. Amikor a legkisebbet szoptattam, és még a középső nem tudott magának innivalót önteni, készíteni, Attila nagy segítségünkre volt. De bohóckodásával is mindig jól el tudta szórakoztatni húgait. Jó tanuló, gyors felfogású, zenében és matematikában kitűnik társai közül. Már első osztályos nagy fiú. Nagyon magas, vékony testalkatú. Könnyen bezárkózik, nehezen nyílik meg. Ha a testvérei felbosszantják, akkor azért kiadja a mérgét. Volt egy olyan időszak, amikor kedvenc báránykája nélkül igen csak elveszett volt.
Elvan a gyerek, ha játszik, hol itt a veszély?
Igen gazdag a lelkivilága, nagyon vigyázni is kell rá, és gondozni. Mivel csendes és magában is eljátszik nagyon könnyen, ezért oda kell rá figyelnem, hogy ne engedjem, hogy csak a saját kis világában éljen. Ez egy igen nagy csapda nekem, mint anyának, mert könnyű azt hinni, hogy Attila jól érzi magát, hiszen csendben van, jól elvan.
Nagyon erős benne a megfelelni akarás, úgyhogy ezért is döntöttem úgy még tavaly, hogy Uzsalyné Dr. Pécsi Rita, neveléskutató előadásai alapján igyekszem figyelni, az ő életre való nevelésére. Jó lenne, ha nem egy szorongó, zárkózott fiú lenne, hanem egy nyitott szívű, felszabadult lelkületű. Bízunk benne, hogy tudjuk segíteni ezt a folyamatot. Mi, a szülei látjuk azt, hogy ha sikerül kirobbantanunk saját világából, akkor már „kint” is jól érzi magát majd. Az ő kis fejlődésének pedig azért erre igen nagy szüksége van. S persze másoknak is az ő társaságára. Nagyon szeretem, amikor hozzám bújik, és csendes hangon titkokat súg a fülembe.
A gyermekeinkről szóló sorozat részei:
Anyai szemmel 2. részAnyai szemmel 3. részMinket kitartásra neveltek?
Biztosan van véleménye, gondolata a témában! Várom a hozzászólásokat a like gomb alatt szeretettel!
Feliratkozás hírlevélre
Ha értékesnek találja ezt az írást, és szívesen olvasna még blogbejegyzéseket tőlem, akkor alább az űrlap, melyen keresztül fel tud iratkozni – többek között – blogértesítő hírlevélre is. Mielőtt választ az ingyenes szolgáltatások közül, ismerje meg az adatkezelési tájékoztatót!
Itt olvashatja el.