Mi lesz velem, ha egyszer egy szép napon megkérdezi a gyerekem, hogy ez mi, vagy az mi? Mit fogok mondani?-fogalmazódtak meg a kérdések akkor, amikor még csak gondoltam arra, hogy majd babát szeretnénk. Fel lehet erre készülni? Milyen problémákkal érdemes foglalkozni a családalapítás előtt és milyenekkel nem?

Egy téli szombat délután kedves vendégeket vártunk látogatóba. Nagyon jól elbeszélgettünk. Vidáman meséltek unokáikról, hogy milyen szépek és kedvesek. Attilának is hoztak  meglepetést, többek között egy rajzolós játékot. Ennek már öt éve. Sokáig játszott vele a fiúnk. Persze a felnőtteket sem kellett félteni. Amikor valaki nálunk járt és éppen szem előtt volt ez a mágneses tábla, akkor szinte észrevétlenül a kezükbe vették és elkezdtek vonalakat firkálgatni. Mintha csak visszalépne ilyenkor az ember gyermekkorának világába. Kis koromban én is nagyon szerettem rajzolni. Ha látnék, még ma is biztosan sokat időznék   rajzlap előtt. Vannak emlékképeim a színekről, formákról, tárgyakról emberekről. Apropó képek. Azok most is keletkeznek a fejemben, csak annyi a különbség, hogy nem pont úgy jelennek meg előttem, mint ahogyan az valójában kinéz.

Erről már több bejegyzésben is említést tettem, de szerintem nem lehet eléggé kihangsúlyozni.

Amikor először  Felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan fogom tudni megismertetni a gyerkőcökkel a képi világot így, hogy nem tudom megmutogatni hogy ez micsoda, az micsoda, milyen színű stb. , akkor örültem annak, hogy majd a férjem segít, hiszen ő lát és milyen jó, hogy ilyen szempontból is kiegészítjük egymást. Egy biztos, az az elképzelés, hogy az nekem milyen fájdalmas lesz, hogy nem tudom majd megtanítani például rajzolni a gyermekemet, nem szabad, hogy visszatartson attól, hogy babánk legyen. Valahogy csak túlélem. Láttam már más családokat, ahol ráadásul mindkét fél látássérült volt, mégis voltak gyermekeik.

Egyik nap eljött a pillanat, amitől féltem, Attila megkérdezte egyszer tőlem egy mesekönyvet széthajtogatva: – Ott?

Hírtelen átfutott rajtam egy nagyon rossz érzés, hogy nem látom és nem tudom neki megmondani, hogy mi az ami a képen van és nem tudom neki elmagyarázni, hogy én képtelen vagyok neki válaszolni, mert még elég kicsike volt. A gyerekek nehezen tágítanak egy kérdéstől, úgyhogy egy sürgős megoldásra volt szükségem. Vészhelyzetben mindig felszáll a lelkemből az ég felé egy mélyről jövő sóhaj. Ez ekkor is így volt. Kétségbe voltam esve. Aztán hirtelen bevillant, hogy az a mesekönyv összehajtogatható. Fogtam a könyvet és egy házat alakítottam ki belőle és kikukucskáltam mögüle. Ez nagyon tetszett neki és el is felejtette, hogy bármit is kérdezni akart. A felhőtlen együttlét tehát megvalósult, én pedig időt nyertem, hogy feldolgozzam az eseményeket. Nagyon érdekes jelenség volt később, hogy amikor játszóházban voltunk, nem tőlem kérdezte már a kisfiúnk, hogy mi van egy képen, hanem egy barátnőmhöz ment oda, akit már ismert és őt faggatta. Volt olyan illető, aki megfigyelte, hogy szemkontaktust már velem nem is keresnek a gyerekek. Ebben nőttek fel, nekik ez a természetes. A harmadik gyermekkel a hátam mögött már elég laza lettem a kérdésben. Egyáltalán nem bánt, hogy kimaradok a képek mutogatásának élményéből. Helyette remekül tudunk szó játékokat játszani és beszélgetni ugyanúgy lehet a színekről, mesékről, erdőről és rétről, sőt, ajánlják, hogy minél gyakrabban foglalkozzunk így a gyerekekkel, mert annyira ellepi már őket a képi világ a mesekönyveken, televízión keresztül, hogy a fantáziájuk nem fejlődik ki kellőképp.

Nagyon örülök, hogy a fentebb tárgyalt problémám nem akadályozott meg minket abban, hogy kisfiúnk, kislányunk lehessen. Ez nem szabad, hogy bárkit is eltántorítson a gyermekvállalástól, hogy lesznek majd érzelmileg kényes szituációk. Ez szerintem a problémák azon csoportja, amin együtt a család túl tud lépni és egészségesen lehet kezelni a helyzetet. Ugyanakkor például ismerek egy olyan párt, ahol azért nem mertek családot alapítani, mert attól tartottak, hogy az anyuka szemének állapota öröklődik, ugyanis már eleve daganattal jött a világra. Azt a szenvedést, ami egy rákos beteg csecsemő kezelésével jár, nem kívánták saját gyermeküknek. Ismerek olyanokat is, akik nem féltek ettől a kockázattól és szerencséjükre nem is következett be a dolog. Olyanról is tudok, hogy vállalták a kockázatot és sajnos beteg is lett a gyermek, a szemét ki kellett venni, de aztán egészséges maradt. Ettől a ponttól már olyan lelkiismereti kérdést feszegetünk, amit magának a párnak kell megoldani, megválaszolni magukban úgy, hogy abban békességük legyen. Az biztos, hogy vak emberként is élhet valaki teljes életet.

A legidősebb csemeténk most lesz iskolás és egy újabb elképzelt helyzet van előttem:-Mi lesz, ha miattam csúfolni fogják majd őt? Remélem, hogy ezt a problémát nem kell  sohasem megoldanom. Én nagyon nem szeretek meg nem történt dolgok felől aggodalmaskodni. Sokszor azt tapasztalom, hogy olyan dolgoktól félünk, melyek végül nem következnek be és olyan szituációkat hoz elénk az ÉLET, hogy álmunkban sem jutott volna eszünkbe. Az ember az ismeretlentől fél igazából, ezért sokat segíthet, ha a megfelelő forrásból utánajárunk bizonyos dolgoknak, hogy érdemes-e annyira szorongani miattuk. A hiedelmek sok békés pillanattól foszthatnak meg bennünket.