Énekpróbák Bolyki Balázzsal
(tehetség plusz ember – tematikus nap)

„- Az a baj, hogy te mindig az impulzusokra figyelsz. Amikor keresed a tekinteteket, akkor is azt várod, hogy valamit kapj kívülről. Most nem ez a cél. Most mi adunk kifelé. Csak az számít, hogy te adsz abból, ami benned van.”

De mi van bennem? Kincs lehet ez mások számára, hogy érdemes legyen megosztani? A bennünk lévő értékekről is szól ez a bejegyzés.

Ez a próba volt az, ami eddig a legtöbb erőt kivette belőlem. Fárasztó a jelenlét, ha koncentrálást, odafigyelést igényel és nem a bambulás a cél. Én pedig kényelmes ember hírében állok. A múlt héten írtam, hogy nem tudom, hogy hogyan lehetne edzeni azt a képességemet, hogy jelen legyek, figyeljek és csináljam a dolgokat teljes erőből, szívből meg ilyesmi, ahogy igazán értelme van. Most választ kaptam, úgy érzem.

Alázat és alázatoskodás

Balázs ismét előhozta a büszkeség témakörét, de más oldalról megközelítve a kérdést. Elmondta mindannyiunk előtt, hogy az alázatoskodás nem jó, de a zenei alázat és a szerénység az helyénvaló. Ne hajtsuk hát le a fejünket. Sokkal több van bennünk, mint azt gondolnánk. S azt, ami bennünk van, azt most mi át akarjuk adni. Kérte, hogy kezünket tartsuk előre, tenyerünket fölfelé, ujjainkat szinte megfeszítve, mint amikor valamit kínálunk nagy büszkeséggel. Igen, ezt hoztam, tessék. Vegyétek. Mikor Balázst megkértem, hogy magyarázza már el nekem, hogy pontosan hogyan is tartsam a kezem, akkor még így folytatta a témát:

„-         Az a baj, hogy te mindig az impulzusokra figyelsz. Amikor keresed a tekinteteket, akkor is azt várod, hogy valamit kapj kívülről. Most nem ez a cél. Most mi adunk kifelé. Csak az számít, hogy te adsz abból, ami benned van.”

Ugye milyen egyszerű? Valahogy ezek a mondatok mégis újszerűen hatottak rám és a próbán történő jelenlétemre. Az éneklésemre. Pedig semmi újat nem mondott látszólag, de mégis. Tényleg eddig mindig arra koncentráltam, hogy mi jön felém kívülről és teljesen megfelejtkeztem arról, hogy mi adni készülünk. Ez egy teljesen más szempont. Egyszerűen másképp kezdtem énekelni, magam sem akartam elhinni. Azért még fogok rágódni belül a büszkeségen, de már előrébb járok. Keresem a helyét, ahol megélhetem hittel. Még nincs meg. Szokták mondani, pl. a vágyakkal kapcsolatosan, hogy nem az a baj, hogy vannak, hanem az, hogy nem a helyükön vannak. Úgyhogy biztos vagyok abban, hogy a büszkeség megélésének is van rendeltetésszerű helye a lelkemben, de még nem találtam meg. Remélem, azért majd fog sikerülni, keresni fogom.

Az idő mindent megold?

Lett még egy pozitiv hozadéka ennek. Mégpedig az adás öröme. Valahogy a felszabadultságról mindig azt képzeltem, hogy el kell telnie egy kis időnek és aztán egyszer csak feloldódik az ember. Mintha az idő lenne az a tényező, ami elhozza számunkra a megváltást. Most egy új dolgot fedeztem fel. Bár most is az történt, hogy a próba közepétől kezdtem tudni megélni, átélni az örömöt, de ez nem azért történt, mert eltelt egy adott mennyiségű idő. Hanem azért, amiért megérthettem azt, hogy belülről adunk kifelé és hogy sok kincsünk van. Márpedig ha megtörténik az ajándékozás, az mindig örömmel jár. Még a legelső próbák egyikén mondta nekünk Balázs, hogy a szándék az, ami meghatározza az éneklést. Bele kell vinni az akaratot. Én nagyon hálás vagyok azért, hogy végre letisztulhatott bennem ez az egész témakör. Még biztos fog mélyülni ez a tudás, de sikerült visszatalálnom a célhoz! Köszönöm. Szerintem ennek a felismerésnek köszönhetem, hogy sikerült egy valódi felszabadultsággal énekelnem a próbán végül.

Sok kincs?

Oké, adjunk, de mit? Egyáltalán van elég nekem, amennyit érdemes adni? Van egyáltalán bármi, amit adhatok? A múlt heti bejegyzésben írtam, hogy nem akarok büszke lenni, hiszen semmim sincs, amit ne úgy kaptam volna én is. Ezt most is így hiszem. Ugyanakkor most kibővült ez a hitem úgymond. Igen semmim sincs, de mégis van sok kincsem, mert az én ajándékozóm gazdag és nemfukar senkihez. Így ismerem őt, a teremtőt. Erre gondoltam, amikor Balázs kérte, hogy adjuk azt, ami bennünk van. S miért kaptam? Hogy megosszam. Érdekes, hogy az ajándékozás mindig örömmel jár. Vannak bennünk olyan kincsek, melyek megosztásra várnak mindenki örömére. Én ebben hiszek. S egyik szenvedélyem az is az életben, hogy szeretem másokban felfedezni, s felszínre is hozni a mélyen elrejtett értékeket. S olyan szép, amikor aztán látni lehet, hogy az az illető is mennyire elcsodálkozik, hogy ez belőle jött ki. S persze a környezete is. Balázs is arra törekszik, hogy mindenki megláthassa igazi értékes valónkat, még mi magunk is, de ehhez nekünk is akarni kell megmutatni. Meg kell nyílnunk, bízni kell az ő segítő instrukcióiban, vezetésében.

A kórus egy olvasztótégely?

Szólóéneklés közben sokkal könnyebb a színpadon állva azt megélni, hogy most adok, hiszen rajtam kívül nincs más, aki adna, ha egyedül énekelek. De itt is ezt kell megélnünk. Balázs kiemelte, hogy a kórustagságunkat nem szabad úgy értelmezni, hogy mi úgy vagyunk jelen, mintha az egy olvasztótégely lenne. Nem szabad feloldódnunk a „tömegben” úgy, mint amikor a szörp feloldódik egy kancsó vízben. Egyen egyenként minden emberre szükség van úgy, ahogyan mi vagyunk jelen. Ő minden embert szeretne látni a maga valódiságában. Segít nekünk, hogy fel tudjuk vállalni magunkat, de ehhez nekünk is lépéseket kell tenni kifelé. Ne maradjunk a megszokott kis konfortunkba, hanem tegyünk magunkért.

Kiléptem

Persze nekem se kellett több, szó szerint ezt csináltam. Amikor Balázs erről beszélt nekünk és utána énekeltünk, én elkezdtem kifelé tenni lépéseket. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy átélhessem azt, amiről beszélt, fizikailag kell ugyanazt csinálnom. Ez egy saját elgondolás volt részemről. Tehát elindult a dal és én kiléptem a biztonságot adó székek közül. Elkezdtem táncoló lépésekkel minden irányba elindulni, ahogy a zene elindult, ahogyan éreztem, hogy jól esik. Aztán a dal közben Balázs elkezdett a hangján keresztül vezetni. Pontosabban velem szemben volt, és ahogy énekelt, kérte, kövessem. Nagyon érdekes élmény volt. Ismét egy szokatlan mód, egy szokatlan vezetés, egy szokatlan követés, mégis, mintha már nem lett volna ezzel gond. Lehet, hogy kezdem megszokni a szokatlanságot?

Drukkoljon nekünk!

Balázs lehetetlen küldetésnek nevezte azt, amire készülünk, de ő mégis szeretné végigvinni velünk. Úgyhogy azért mégis hiszi, hogy lehetségesek az elképzelések, de nem lesz egyszerű menet. Partot értünk, s felégettük a hajókat, hogy ne legyen menekülési út visszafelé. Ezt a képet használta a helyzet leírására. Csak előre haladhatunk. Már nagyon közeledik az első fellépés, s sok munka vár ránk. Nem kicsi a feladat, amire vállalkoztunk, ezt egyre jobban érezzük mindannyian. Egy-egy bátorító szó mindig jól jön.