Bolyki Balázs bemutatása a Never Give Up gospel kórus első próbájának élményein keresztül
(kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)
Úgy érzem, ha ezeket az élményeket nem rögzítem azonnal, megkopnak és szűrődnek az idő rostáján, de nem szeretném, hogy a most bennem élő dolgok, emlékek bármilyen pici részlete is elvesszen. Bolyki Balázsról sokan sokmindent tudnak, életrajz, zenei pálya, úgyhogy arra gondoltam, hogy a nekünk átadott gondolatain, ajándékain keresztül mutatnám be, amit tegnap vehettünk át egy próba keretében első alkalommal.
Akarat, izomláz
A próba előtt még folytak meghallgatások annak érdekében, hogy bővüljön a csapat. Majd 17 óra után nemsokkal elkezdődött. S hogy hogyan? Mit gondol? Beénekeltünk? Sorbamentünk, hogy ki melyik szólamba fog kerülni? Bemutatkoztunk egymásnak? Ez utóbbi igaz, de nem ezzel kezdtük egyáltalán. Elmondom mit éreztem. Áll egy sereg egy lehetetlennek látszó küldetés előtt. Komoly és örömteli feladatra készülnek. Be kell venni egy területet. A vezér lelkesíti őket, de őszinte. Kihívás vár mindannyiunkra. Ugyanakkor egy soha nem tapasztalt öröm és élmény is. Az Egri csillagok jutott eszembe, mikor Dobó István beszél a csata előtt a katonáihoz, miközben Bolyki Balázs beszélt nekünk. Akár azt is mondhatta volna, hogy „Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl”. Bátorságra nagy szükség lesz, mert fel kell vállalni magunkat olyannak amilyenek vagyunk, mindenki szeme láttára. Azzal, hogy vállaljuk, hogy maradunk a kórusban, vállalnunk kell ennek minden következményét. Az ő vezetői hozzáállását tükrözi, hogy senki helyett nem tud akarni. Azt nekünk kell. Ő a legtöbbet ki akarja hozni belőlünk. Ha valami nagyon „fájni fog”, mint egy edzésen például, az is a javunkat fogja szolgálni. Az akarati izmaink erősödésére is számíthatunk majd a közös munka során. Elmondta, hogy azzal, hogy a fejünkben megszületik egy akarati hozzáállás, döntés, az befolyásolja a zenei előadásmódot. Nagyon megérintett, hogy belülről kezdi meg a munkáját velünk. A lelkünket akarja és a gondolatainkat a helyére segíteni, mert innen indul ki majd minden. Ilyet még soha nem tapasztaltam. És milyen igaza van…
A mezítelen valóság
A színpadi kiálláshoz erő és hitelesség kell. Ehhez fel kell adnunk minden büszkeségünket, önhittségünket, minden állarcunkat. Ahhoz, hogy bármit magunkra vehessünk, legyen ez egy zenei darab, mezítelennek kell lennünk. Őszintének, leplezetlennek. Ha ráeröltetünk egy vigyort az arcunkra, miközben a halálba kívánjuk az egész jelenlétünket, megérzi a közönség. Ők várják és kíváncsiak arra az „igazira”, ami bennünk van. Azon keresztül fog átjönni az, amit át szeretnénk adni nekik. Az előzetes, próbák előtti találkozón hangzott el az a gondolat, hogy egy színész például nem eljátsza a szerepét, hanem átéli, megéli, miközben megy a darab. Ő szeretné, ha mi megélnénk azt a csodát, hogy létrehozunk valamilyen csodálatos dolgot, mert mi mindannyian csodálatosak vagyunk a Teremtő dicsőségére. Ő jó és gyönyörűséges és ezt szeretné a zenében is tükrözni rajtunk keresztül, együtt dolgozva velünk. Ő ebben hisz.
Érintés, vagy fogdosás?
A „szívünkre beszélés” után felmerült az az igény, hogy megismerjük jobban egymást mi, kórustagok. Ezért elindult egy bemutatkozó kör. Balázs kérte, hogy egy kicsit részletesebben mutassuk be magunkat. Én ezt úgy értelmeztem belülről, hogy elindul a megnyílási gyakorlat, ami annyira kell majd az éneklésünkhöz. Ő adta elénk a példát, sokmindent megtudhattunk vele kapcsolatosan. Én sajnos, vagy lehet, hogy nem sajnos, de túlságosan átengedtem az érzéseimet, amikor beszéltem a bemutatkozásnál. Mindenki elmondta általában, hogy mit gondoll az elhangzottakkal kapcsolatosan, amit a lelkesítésben hallottunk. Az érintésről szóló mondatokat emeltem ki akkor, mert az hatott rám a legerősebben. A világban nem érintés van, hanem fogdosás, taszigálás. A zene mindig hatással van az emberekre, ha akarjuk, ha nem. Mi arra készülünk majd az elkövetkezendő hetekben, hogy megérintsük az embereket az általunk énekelt dalokon keresztül. Azt mindenki megérzi, ha nem löknek rajta egyet nagy erővel, hanem megérintik. Jézus példáját hozta elénk, amikor nagy tömeg vette őt körül. Bizonyára mindenki találkozott már a jelenséggel, amikor egy reggeli metrón állva oda vagyunk egymáshoz paszírozva. Jézust is akkor ilyen erősen vette körben a tömeg és ő mégis azt kérdezte: – Ki érintett meg? A bemutatkozásom végén a könnyeimmel küszködtem és átfutott rajtam, hogy vajon mit fognak most rólam gondolni. Aztán örültem, mert utána arra gondoltam, hogy ki mertem magam adni és nem gyömöszöltem vissza az érzéseimet egy fegyelmezett arckifejezésbe. Bár ha igazán őszinte akartam volna lenni, akkor hangosan sírok a meghatottságtól, hogy benne vagyok a csapatban és azért ott annak mégsem lett volna helye, úgyhogy azért visszanyeltem gyorsan a könnyeimet, visszagyömöszöltem a kitörni akaró érzelmeket és tudatosan lehiggasztottam magam, hogy tudjak figyelni az utánam következő emberre. Közösségben vagyunk, mások is vannak rajtam kívül, ezt még hála Istennek sok alkalmunk lesz együtt megtanulni egymás társaságában. Köszönöm a sokirányú megkeresést és bátorítást, hogy jelentkezzek és köszönet a szervezőknek a lehetőségért. Köszönöm Bolyki Balázsnak is, hogy bevállalós és nem fogja feladni, pedig biztos vár rá is egy-két fejtörés, ahogy így a tegnapi napra visszaemlékszem… Hajrá csapat!