Csütörtök: Problémák és gondolkodásmód

GONDOLATÉPÍTŐ NAP

Ahogyan már egy korábbi bejegyzésben említettem, egy előzetes látogatást tett nálunk az „Álomépítők” stábjának két tagja pár nappal ezelőtt. Azóta nagyon sok lelkizésen vagyok túl. Mi lesz, ha bekerülünk a műsorba? Mi lesz, ha nem? Egyáltalán mit kezdjek az esemény hatására felbuggyanó álmaimmal? Tuszakoljam vissza oda, ahonnan előjöttek? Hogyan bírhatom ki augusztus közepéig normálisan, amíg nem tudjuk meg a választ? Ha az álmodozás egy bizonytalan gyötrődést jelent, és elégedetlenséget a jelen biztos dolgaival szemben, akkor valóban azt élheti meg az ember, amiről Vörösmarty ír az „A merengőhöz” című versében.

„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. …

…A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:”

Az egész verset kívülről kellett tudni az iskolában, nem csak ezt a pár sort. Akármennyire is mondták, amikor itt voltak a tévések, hogy ne éljük bele magunkat, ez nem így működött nálam. Mivel megkérdezték tőlünk, hogy miben tudna a műsor segíteni, ezért azóta is ez a kérdés jár a fejemben. Ha most tennék fel, már sokkal jobban el tudnám mondani. Csak azért is, mert megnéztem majdnem az összes részt az interneten. Akit érdekel, itt megteheti ugyanezt. Miért nem jutott el hozzám a műsor híre korábban vajon? Talán azért nem is kerestem az ilyen jellegű adásokat, mert eddig úgy gondoltam, ha nincs álom, nincs szenvedés sem amiatt, hogy nem érhetjük el azokat. A másik oldalról pedig az élet megtanította nekem, hogy minden körülmények között legyek elégedett és én ezt eddig úgy értelmeztem, hogy akkor nekem tilos álmodozni, egy szép nap úgyis hatalmas dolgok várnak rám keresztény hitem szerint. Akkor mégis miért van bennem a vágy, hogy valami szebbről és jobbról ábrándozzak olykor? Akkor most ez árt az egészségnek, netalán bűn?

Egy hírlevélben olvastam a minap egy beszélgetés történetéről. A lottó ötös nyereményének elköltése mindig jó táptalaja annak, hogy az emberek kiélhessék ábrándozó hajlamaikat. Egy ember arra a kérdésre, hogy mit csinálna a hatalmas nyeremény után, azt válaszolta, hogy ugyanúgy bejárna dolgozni, venne házat, meg autót és kész. Nem változtatna semmin. Aztán ennek a beszélgetésnek kapcsán felvetette a hírlevél küldője a kérdést, hogy ez vajon alázat és szerénység, vagy lehet, hogy valami más? Úgy látta, hogy inkább a céltalanság jellemezte az illetőt. Nem volt miért, vagy kiért úgy nagybetűsen élni és nem voltak ilyen jellegű hatalmas tervei sem. Ez engem nagyon elgondolkodtatott. S elkezdte az álmaimat abba az irányba terelni, hogyha lenne lehetőségünk bekerülni a műsorba és tényleg segítenének nekünk, akkor ez a tény hogyan tudna nem csak minket segíteni? Aztán azonnal eszembe jutott, hogy amikor építkeztünk úgy gondolkodtunk, hogy ez a ház nem csak a miénk legyen, hanem szeretnénk, ha a vendégek, akik hozzánk jönnek, ők is jól éreznék magukat. Tehát a közösségi terek fontos szerepet játszottak a kialakításnál. tágas nappalink van, kintre pedig már a kezdetekben megálmodtuk, hogy lesz kemence is és miközben sülnek a finomabbnál finomabb dolgok, addig a tűzrakóhely körül üldögélünk, vagy valami ilyesmi és elvagyunk. Mivel zenélni is nagyon szeretünk és fiatalok is szoktak hozzánk járni énekelni, vagy egy-egy ünnep alkalmával nálunk szoktak lenni a próbák, ezért tényleg mindig jól jött a nappali. Mindez végigment a fejemben, hogy már mi az, amink van, hogy van egy csomó ember, aki biztosan sokkal nehezebb helyzetben él és hárítottam, elkezdtem visszagyömöszölni a nagyobb álmaimat oda, ahová valónak gondoltam, de nem szűnt meg a „szenvedés”. Mégis ott motoszkált és még most is ott van bennem, hogy bárcsak…

Mit és hogyan gondoljak, hogy ez a vágyakozás ne szenvedést okozzon, hanem valami mást? Aki ismer, az tudja, hogy én mindig keresem az utat ahhoz, hogy megszűntessem azokat a terheket a lelkemben, amik lehúznak és megbénítani akarnak. Felismertem, hogy elkezdett feltörni nagyon sok, régóta dédelgetett álmom és már-már csak ezek körül pörögtem. Jó is volt, meg nem is. Előhoztam őket, majd eltoltam magamtól. Arra vágyom, hogy az én álmaim által a környezetemben élő emberek is sokat kapjanak. Ha valami csak nekem jó, az sosem elégít meg, megfigyeltem. Mégha néha másképp is gondolom. Azt hiszem, hogy az ember úgy lett összerakva, hogy akor érezzük teljesnek az életünket, ha azzal másokat is boldogítunk. Az „Álomépítők” csapata is mindig beszámol az adásokban arról, hogy milyen nagyszerű érzés nekik, amikor látják a boldogságot egy-egy családban, akiknek segítettek. Szép lehet ez a munka.

A napokban hallottam egy előadásban azt, hogy a vágyaknak megvan a maga helye, ahol igenis érdemes „kiélni”. Vajon csak akkor tehetek valamit a körülöttem lévő emberekért, ha jönnek az „Álomépítők” és segítenek nekünk, hogy aztán mi is könnyebben élhessünk? A műsor facebook oldalán olvastam egy hozzászólást és ez tett azt hiszem helyre engem. Valaki beírt, hogyha nem ők kerülnek be a műsorba, akkor szeretne önkéntesként részt venni valamelyik család segítésében, ugyanis ilyen embereket is szokott keresni a stáb. Amilyen közösségszervezést leakasztanak, azt csak csodálni tudom. Azért kedveltem meg a műsort, mert többről szól, mint egy házfelújítás. Sok-sok ember bevonásával egy közösség is sokat kaphat egy ilyen megvalósításnál. Milyen nagy öröm is az, amikor részt vehetek mások boldogulásában, ha csak egy kicsit is. Úgyhogy most az van, hogy álmodozok, de már nem szenvedek attól, hogy mi lesz, ha nem kerülünk be. Erre is kitaláltam valamit és a barátaimmal közösen meg is szeretnénk valósítani. Ráébredtem, hogyha valóban a körülöttem lévő emberekért szeretnék élni és ettől érzem magam teljesnek, akkor ebbe az irányba kötelességem is álmodozni és olyan célokat kitűzni, amit egyszerű hétköznapi emberként, olyan házban, amilyen a miénk, meg lehet valósítani. Ez az a körülmény, ami jelenleg van és amivel élhetünk és ha mégis bekerülnénk a műsorba, az nyilván adna egy minőségi változást, de a lényeg, a motiváció, az ugyanaz maradna, a lehetőségek tárháza gazdagodna. Miért és kiért élünk és álmodunk általában valami szebbet és jobbat? Én nem akarom megtagadni a bennem bújkáló vágyakat az ábrándozásra, mert attól még ott lesznek, inkább örülök, hogy úgy érezhetem, a helyére kerültek ezek bennem. Mi lenne az emberiséggel, ha nem lettek volna olyan hősök, akik mertek nagyokat álmodni?