Csak álltam leforrázva

A mozgástanulás és mozgástanítás kihívásai a látássérült embereknél
(szerda: akadálymentes hétköznapok – tematikus nap)

 

Folytatódott a Never Give Up gospel kórus próbája. Tegnap megint tanultam valami újat a saját állapotommal kapcsolatosan. Kiderült, hogy nem csak az lehet egy mozgásnál probléma számomra, hogy merev vagyok, esetleg görcsös, hanem a tér, látás nélküli érzékelése is befolyásolhatja lépéseim minőségét, ha például táncolni kell éneklés közben. Soha nem értettem, hogy miért akarok néha úgymond felborulni, miért esek ki az egyensúlyomból. Mi lehet a gond? Van erre megoldás? Egy mozdulat szemléltetése mekkora kihívás egy látó embernek, aki meg akarja mutatni egy vak ember számára a mozdulat lényegi részét? Lehet köze a vakon születésnek és a később történő megvakulásnak ahhoz, hogy ki mit hogyan tud átvenni?

 

Részlet a Vak vágta c. blogból (szerző: Varga Szabolcs)

 

„Tudjátok milyen nehéz ám úgy mozogni zenére ha az ember nem lát hogy nagyjából a helyén maradjon? Most már igen ugyanis egy nagy teremben nincs sok viszonyítási pont, ráadásul természetes hogy a zene sem halk plusz a hangok verődnek össze-vissza és ahogy fárad az ember egyre kevésbé tud arra koncentrálni hogy ne gázolja el a társát:) Nem azt mondom hogy lehetetlen így zenére ezeket a gyakorlatokat végezni de kell egy kis idő ameddig az ember ráérez és el tudja lazítani magát és percről percre jobban lehet érezni a távolságokat és ha heti rendszerességgel ugyan abba a terembe jár az ember akkor ismerősek lesznek az esetleges repedések a talajon is akár.” (forrás)

 

„el tudja lazítani magát”?

 

Úgy éreztem, hogy számomra ez kulcskérdés. Eddig azt hittem, hogy egy pohár pezsgő után lennék képes csak arra, ami tegnap sikerült.J Teljesen ellazulva voltam képes finom mozgásokra. Még sosem találkoztam ezzel az énemmel. S hogyan történhetett velem ilyen, ami szerintem a világ hetedik csodája? Bár már a múlt héten azt hittem, hogy megvan és értem a mozdulatot, hogy érezzem a testemben a megfelelő lendületet és súlyokat, de nem volt meg. Mondjuk annyit tudok, hogy bizonytalannak éreztem a mozgásomat és itthon úgy gyakoroltam, hogy mozogtam is hozzá, de ugye kontrol nélkül. A próbán, a tegnapin viszont két újabb megközelítésből hallhattam és érezhettem a mozgásról dolgokat.

 

A vezető

 

Először Balázs odajött és szembeállt velem. Majd mint amikor egy táncban valaki vezeti a másik lépteit, tükörképben lépte azt, amit nekem kellene csinálni. Gondolom azért, hogy én az ő mozgását követve a megfelelő mozdulatra ráérezhessek. Ekkor leesett, hogy ez olyan, mint amikor korcsolyázni tanított a jégpályán a szakoktató. Ott is roggyantani kellett a lábunkat és közben hátrafelé menve a jégen az oktató vezette a mozdulataimat. Akkor sikerült is így megtanulnom korcsolyázni. Hozzáteszem, frissen megvakultként próbáltam ezt ki, lehet, ha látok, sose tanultam volna meg a jégen siklani. Szóval amíg a múlt héten mellénk állva próbálta szemléltetni Balázs a mozdulat lényegét, illetve úgy, hogy őt lökjük, most ezt az utat próbálta ki. Gondolom a többieknek is így segített, azt nem láttam. Nekem ekkor sikerült ráérezni erre az egészre majdnem teljesen. Miért, mi kellett még a teljes sikerhez?

 

Egy újabb kép felmutatása

 

A másik nagy segítség az volt, amit Balázs segítője mondott nekünk. Gyöngyös gyakorlatilag tánclépésekről beszélt és hogy mozgassuk a csípőnket. Micsoda? Tánc? Ó, hát miért nem ezzel kezdték?! Táncolni kell és nem egy hintát lökni, ahogy eddig képzeltem. Bár azt is meglendítjük, de én tulajdonképpen magát a szituációt képzeltem el és amikor a gyerekemet esetleg lököm a hintába, valahogy nem az a mozdulatsor jut eszembe, ami nekem a táncot jelenti. A múlt heti bejegyzésben egy biciklikerék megpörgetéséről is írtam, amit lendületből és játékosan csináltunk gyerekkorunkba, de most kiderült, hogy ez sem volt tökéletes kép számomra, bár azt hittük közösen, hogy ez egy jó kép. Viszont nem vezetett teljes megértéshez. Kaptam visszajelzést, hogy most valóban sikerült. Annak azért nagyon örülök, hogy a múlt héten nem mondták Balázsék azt a hasonlatot a mozgásomra, amit most elmondtak, hogy milyen volt a múltkorJ Utólag mosolyfakasztó, de akkor biztos nagyon rossz lett volna hallanom.

 

Kritizálás helyett útkeresés

 

Tanulság számomra az ebből, hogyha bármilyen szituációt, dolgot látok másoknál, ami szerintem nem az igazi, ne legyek romboló hatással, hanem találjak egy másik utat, szempontot, amin keresztül hozzásegíthetem az illetőt, hogy megértésre jusson. Persze csak akkor érvényes ez, ha tanítok valamit, amihez valamennyit értek. Aztán a végén úgyis mindenki látja saját magát, saját korábbi állapotát. Ezt most lelki értelemben értem. Milyen jól tud esni az embernek, ha finoman terelgetik és nem bántják amiatt, hogy csak így, vagy úgy tudja csinálni a dolgot. Most ezzel azt is megtapasztaltam, hogyha egy vezető célja és szándéka az, hogy valóban megértésre jussunk és nem tesz rá magasról, akkor biztosan meg fogja találni az utat a másik emberhez, hogy el tudja juttatni számára a megfelelő információt. Úgy, hogy az valósággá váljon. Az, hogy látássérült embereknek hogyan szemléltessen valaki egy mozdulatot, nagy kihívás lehet sok szempontból. Ez tegnap ismét kiderült.

 

Élvezeti faktor

 

„Azt gondolom hogy legyen szó akár zumbáról akár más mozgásról a leg fontosabb hogy az ember érezze jól magát, töltődjön fel, ha fogyni akar akkor érezze hogy alkalomról alkalomra jobb formában van és ne azzal törődjön hogy pontosan úgy csinálja-e a gyakorlatokat ahogy a videókon vagy a “nagy” könyvekben meg vannak írva.” (vak vágta blog, Varga Szabolcs)

 

Ezen elgondolkodtam. Ugyanis nekünk szükségünk van a pontos mozdulatra, legalábbis a mozdulat pontos lényegére. Mégis, vajon a mozgás élvezete felől szemléltetni valamit segíthet? Ahogy hazafelé jöttem, a buszon gondolkodtam. Amikor sikerült ráéreznem a mozdulatra, hirtelen egy kép jelent meg előttem. Egy csónak ring a vizen és én állok benne és felveszem a víz ringatását. Akár azt is énekelhettem volna, hogy „Ringasd el magad!J Vagy azt, hogy „Ringat a víz” Ez a kép aztán tovább hatott rám, mert megéltem ezt a ringatást. Ez méginkább segített az ellazulásban. Eszembe jutottak a kenuzásos élményeim is, de végig, ahogy csináltuk a mozdulatsort, végig láttam magam a csónakban és éreztem, ahogy a víz finoman „táncol” alattam. Nem tudom, nem vagyok szakember ezen a területen, hogy most úgy a jó átadni valamit, hogy melléállunk az illetőnek és mozgunk mellette, letapiztatjuk vele, hogy mi hogy csináljuk, vagy a kezével mutatjuk meg, hogy mit kéne a lábával csinálnia. Én a legutóbbit próbáltam meg alkalmazni egy társunknak, de neki nem hozott megértést, pedig ilyesmit már csináltam régen másnál, annak meg segített. Tehát megint előjönnek a személyi különbségek. Vajon egy képszerű dolog, vagy a lépéssorozat elemeire való szétbontása segítene méginkább? Vagy egy jól eltalált érzület leírása, ami kapcsán az ember ösztönösen azt a mozdulatot végzi? Ami aztán az ellazulást is segíti?

 

A vakon született emberek és a később megvakult emberek mozgása közötti különbségekről

 

Egy kis nyomozásba kezdtem. Beírtam a google-be, hogy vakok mozgáskoordinációja tánc közben és ekkor dobta ki Varga Szabi blogját a kereső. Nekem az is kérdés, hogy egy érzület átadásának lehet vajon speciális vakos szempontja egy tánc, vagy bármilyen mozdulatsorozatban? Bár ugye nem én vagyok a szakmai vezető, de izgat a kérdés és még kutakodni fogok. Azt tudom, hallottam mozgástrénerektől, hogy a közlekedés tanítása függ attól, hogy valaki vakon született-e, vagy később vakult meg. És az sem mindegy, hogy valaki mikor veszítette el a látását. 4 éves kora előtt, vagy után. Ezt magamtól sose találtam volna ki. Szerintem ez nagyon érdekes. Ugye például az, hogy egyenesen megyünk, haladunk az utcán, az, aki később vakult meg, benne van a lábában jobban. Látjuk, hogy merre megyünk, és a lábunk megtanulja az egyenest. Az iránybaállás, irányban haladás készsége más a vakon született embereknél. Többet erről nem írnék, nem akarok hülyeségeket mondani, nem mélyedtem el ebben ennél jobban. Akinek még esetleg nem volt alkalmam elmondani, 13 évesen veszítettem el a látásomat. Visszatérve a témához. Ebből kiindulva gondolkodtam el azon, hogy a kívánt mozgást a kórustagokra nézve vajon másképp kell-e szemléltetni valakinek, aki sosem látott, és másképp kell-e annak, aki régen látott. Végülis lehet, hogy csak túlbonyolítom, mert én ilyet is szoktam csinálniJ Egyszerűen tényleg valamilyen tapasztalatra kell építeni, ami egy érzületi mozdulat, ahogy eddig Balázs végülis próbálta átadni. Ha ez így van, akkor már csak az a kérdés, hogy milyen tapasztalati készleteink vannak, amire felhívva a figyelmet, átjön a lényeg és megérthetjük egy mozgás mozgatórugóját.

 

Könnyedség, légiesség parancsszóra?

 

Az egész próba olyan volt számomra, mint egy lebegés. Sosem tudtam mit kezdeni a testemmel éneklés közben. Nagyon hálás vagyok azért, hogy közelebb kerülhettem önmagamhoz, a testemhez, a mozgáshoz, mert talán pont ezért nem is tudtam igazán felszabadultan, hangot kieresztve énekelni. Balázs mondta nekünk, hogy higgyük el, hogy a testtartásunk hatással van a rekeszre, a levegővételre, a mindenre. Minden összefügg mindennel. Én persze tudtam ezt, de még sosem kaptam, találtam megoldást. Mert az nem megoldás, hogyha valaki kap egy utasítást, hogy húzd ki magad! Emeld fel a fejedet! Az a megoldás, ha valami olyasmit kaphatunk, aminek az a végeredménye, hogy ösztönösen kihúzzuk magunkat és felemeljük afejünket és ezt meg tudja aztán tanulni a testünk minden porcikája. Mi ezt kaptuk.

 

Biztonságérzés a mozgásban

 

Van egy kedves sorstársam, aki egy néptánccsapatban táncol. Senki nem veszi észre rajta, hogy nem lát. Csodálkoznak az emberek, ha ő ezzel jön. Ő már akkor táncolt ebben az együttesben, amikor még látott. Balázs elmondta, hogy azt szeretné elérni, hogy olyan legyen a látássérült emberek mozgása, hogy a rossz reflexek eltűnjenek és kicserélődjenek a megfelelőkre. Ehhez kitalált egy szemléltetést. El kell képzelnünk magunk köré egy kabint, ami körbe zár és biztonságban vagyunk. Mindenki olyat képzel el maga köré, amilyet szeretne. Elmondta, hogy a látáshiány miatti térérzékelésünk tesz minket bizonytalanná. Sok látássérült ember ezért összegörnyed, behúzza magát, aztán még nem tudom, hogy milyen rossz reflexek vannak még, ami emiatt kialakul. Ez érthető, hiszen nem látjuk a szemünkkel a teret, amit más pillanatok alatt észlel. Bátorítást kaptunk, hogy ezek a dolgok csak rossz beidegződések, de van esély arra, hogy ezek kicserélődjenek. Egy szép nap ezek szerint emelt fővel énekelhetünk mindannyian a színpadonJ! Biztonságban fogjuk érezni magunkat.

 

Végül a leforrázásról, és a gyereknevelésemre történő hatásáról

 

„A vonat nem vár”-énekelhetném. Az a baj, hogy a busz sem. Érzelmileg nagyon rosszul esett valami. De aztán tudatosan igyekeztem túllépni a körülményeken. Én Gyömrőről járok be Pestre a próbákra. Ha busszal kell hazaérni, az sajnos időkorlátot szab. Pontban 8 órakor fel kell pattanni, öltözni kell és sietni, mert különben csak egy óra múlva indul a másik busz, ráadásul itthon vár a család, a gyerekek, a férjem. Ígyis háromnegyed 10 este, mire hazaérek. Ez még belefér, csodálatos a családom, hogy ennyire támogat engem, hogy be tudok járni a próbára. Szóval tegnap az történt, hogy végefelé közeledett a próba. Éppen a következő dalt játszotta le Balázs, amit fogunk majd tanulni. Ez egy nagyon vidám dal. Sokan várják, hogy elkezdjük gyakorolni. A hangulat tetőfokára hágott az ének közepére. S éppen ekkor jött el a 8 óra. Kalap, kabát, menni kell. Hiába, hogy csak még egy-két perc és vége, sajnos a menetrend nem veszi figyelembe. Persze ismert a mondás: a csúcson kell abbahagyni! Rettenetes érzés volt. Mint akit leforráztak. Vagyis inkább azt mondanám, hogy az ellenkezője. Az ember ég belül és leöntik hideg vízzel. Eszembe jutnak a nyári napozások. Anyukám mennyire nem szerette, ha őt lelocsoltam kisgyerekként a strand vizével, miközben a teste fel volt forrósodva. Valahogy ezzel tudnám talán a legjobban szemléltetni azt, amit megéltem a távozáskor. A zene szólt, a többiek önfeledten halgatták, Balázs énekelte, akin szintén lehetett hallani, hogy beleadta magát. Annyira magával ragadott, pedig én ezt a dalt annyira nem is szerettem, de most tetszett valamiért… Van egy kedves barátom, akitől szintén sokat tanultam már az életben. Megtanította nekem, hogy a tudatos döntésünkkel hogyan lehet az érzéseinket igába tenni. Hogy azok ne irányítsanak, hanem szolgáljanak bennünket. Úgyhogy a leforrázásos élményem után pár perc alatt gyorsan tudatosítottam magamban, eldöntöttem, hogy nem fogok ezen keseregni. Arra a sok jóra fogok gondolni és koncentrálni, amit kaphattunk. És lássunk csodát, az érzelmek engedelmesen visszahúzódtak és már nem kiabáltak a fülembe fájdalmasan, nem jajgattak többé. Elkezdtek lágyan és szívet melengetően duruzsolni. S közben szereztem egy tapasztalatot, hogy miért kell a gyerekeknek például előre szólni, hogy nemsokára lejár a játékidő. Szükség van arra, hogy egy folyamat lezáruljon és ne erőszakosan tépődjön ki a tevékenységből. Amikor a gyerekek belefelejtkeznek a játékba, azt szokták tanácsolni szakemberek, hogy szóljunk, hogy még ezt befejezhetik, aztán abba kell hagyni. Mostmár azt hiszem elmélyült az a tudás bennem, hogy miért gyerekkínzás az a felkiáltás: Mára vége a játéknak, azonnal haggyátok abbba, amit éppen csináltok és fekvés!

 

A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos korábbi cikkek:

 

Az izzadtság édes illata

Zene és önismeret

Ahogy én látom őt (Bolyki Balázs)

 Teljesen ki-vagyok?

Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnek