A Never Give Up gospel kórus próbafolyamatának élményeiről 11. rész
(tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

Ki ne hallott volna már olyan emberről történetet, aki igen sikeres, aztán a végén kábítószerfüggővé válik, gyógykezelésre szorul, kisiklik az élete valamilyen más területen (pl. magánélet)? Mi okozza ezt? Az, hogy egy ideig valakit felemel a média, majd eldob? Az, hogy valakinek valamiből sosem elég, és a siker ellenére lelkileg mégis „éhenhal”? Miért van az, hogy a legnagyobb sikernek örvendő sztárok olykor összeomolnak belül? Sose hittem volna, hogy a „lelki kulisszák” mögé nézhetek egyszer élőben úgy, hogy részese vagyok valaminek, ami igen felemelő, igen erőteljes. Sose hittem volna, hogy egyszer olyan gondjaim lesznek, hogy hogyan dolgozzam fel az engem ért pozitív hatásokat. Sosem hittem volna, hogy lesznek emberek, akik ilyen helyzetben segíteni tudnak nekem, és még el is tudnak viselni! A legutóbbi próbán sok mindent megtudhattunk Balázstól azokról a lelki folyamatokról, amik azután érik az embert, hogy túlvannak egy olyan nagy volumenű fellépéssorozaton, mint mi. Ismét sok bátorítást kaptunk a jövőre nézve, újra útnak indultunk.

 

Normális vagyok?

 

Csütörtök volt, amikor egy este fel kellett hívnom valakit, mert nem értettem, hogy mi történik velem. De kezdem az elején. A múlt héten kedden volt egy kis ünnepség annak örömére, hogy jól sikerültek a koncertek. Ismét elénekeltük a dalokat. Érdekes, ekkor még nem tapasztaltam semmi különöset, ami a lelkiállapotomat illeti. Olyan volt, mintha az izomlázra kicsit rádolgoztunk volna. Fáradt voltam csak, de ezt még normálisnak ítéltem meg. Az is normális volt szerintem, hogy amikor a koncertek végén hazafelé indultunk, úgy éreztem, mintha kitépték volna az egész lelkemet és úgy hagytak volna. (Amikor a próbán az élményeinkről beszélhettünk, elmondhattam volna ezt is, csak nem jutott akkor eszembe.)

A debreceni utolsó koncert végeztével a körülmények úgy alakultak, hogy Balázs még sajtótájékoztatón volt, ezért tulajdonképpen úgy indultunk haza, hogy vége volt valami nagy dolognak, de aztán nem volt lehetőség még egy elköszönéssel sem lezárni. Legalábbis így látszott. A busz elindult, és én pánikba estem. Ennyi volt? Mi lesz ez után? A vidéki fellépések előtti éjszaka csak három órát aludtam, és aztán 24 órát megint nem, mégsem bírtam sokáig elaludni a buszon hazafelé, pedig már hajnali 2 volt. Olyan mértékű fájdalmat éltem meg belül, hogy alig bírtam ki, hogy ne hangosan sírjak! Azt hittem, hogy sosem érünk haza. Kegyelemnek éltem meg, hogy egyszer csak elaludtam valahogy. Néhány óra múlva megérkeztünk Budapestre, és ekkor jött egy életmentő mozzanat. Tudom, hogy ez nem csak nekem volt az, mert erről már kórustársaimmal is beszéltem. A busz megállt, kinyíltak az ajtók, és Balázs felszállt. Elköszönt tőlünk, és pár kedves szóval lezárta az egészet. Ez körülbelül olyan volt, mintha egy súlyos műtéti beavatkozás után valaki visszazárja a feltárt területet, bevarrja, amit be kell. Azt el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha ez nem így történik! Csak annyit tudok, hogy elsősegélynek éltem meg, mintha az életemet mentette volna meg ez a pillanat.

 

Fent és lent egyszerre?

 

Csütörtökön volt az a pont, amikor kicsúcsosodtak a hétköznapokban olyan dolgok, amitől nagyon megijedtem, mert számomra még ismeretlen volt az a jelenség, amit tapasztaltam magamon. Tudtam, hogy olyan emberrel kell beszélnem, aki feltehetően ismeri az emberi lélek folyamatait, és ismer engem is. Szerencsém van, hogy létezik olyan barát, aki egyébként pszichológus és gyógypedagógus is egyben! Amikor elveszítettem a látásomat és felkerültem a rehabilitációra, ő vezette azt. Rendkívüli természetességgel végezte a munkáját. Köztünk, velünk élte meg az életét, sokat kijártunk csak úgy dumálni a Vakok Állami Intézetével szemben lévő kocsmába. Olyan érdekes, én mindig büszke voltam arra, hogy önállóan oldom meg a lelki problémáimat. Nagyon ritkán kérek meg valakit, hogy beszélgessen velem. A látásom elvesztése után sem volt ez másképp, én nem igazán kopogtattam Névery Kati ajtaján. De mi az, amit csináltam? Beültem vele a többiekkel együtt a „Vagon”-ba, és észrevétlenül kaptam a segítséget. Nem csoda, hogy ő volt az, aki eszembe jutott, hogy felhívjam! Értő fülekre vágytam, és nagy segítségre volt szükségem. Miért? Mert semmire nem tudtam koncentrálni. Bizonyos napszakokban minden apróságtól elsírtam magam. A dalokat, amiket énekeltünk, nem tudtam hallgatni, mert az is kiborított. Senki és semmi nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy lázas beteg vagyok. De ezt is akkor éreztem, amikor néha pár órára nem így volt. Olyankor örültem, hogy végre, ismét önmagam vagyok. Tervezgettem a továbbiakat az életemben, éreztem, hogy szeretem a családomat, de aztán ezek a pillanatok sohasem tartottak sokáig. Ismét „belázasodtam”, s ez így volt pár napig a héten.

 

 

Depressziós voltam az örömtől?

 

Balázs mondta nekünk, hogy ha valami hullámtermészetű, akkor annak van csúcspontja és mélysége. Szinte az egész próbát átbeszélgettük, mert tudta, hogy erre szükség van. A hat fellépés alatt nagyságrendben 15000 ember előtt énekeltünk. A fizikai megterhelés sem volt semmi, kevés idő volt az alvásra. Ez igaz. Balázs azt is ecsetelte, hogy mindenki megélhetett hazaérve egyfajta ürességet, ami természetes. Ebből az a tény segíthet ki minket, ha tudjuk, hogy milyen céllal csináltuk azt, amit csináltunk. Akkor sikerülhet ismét befogadóvá válni – másképp nem lehet felállni! Ezt átgondoltam, ahogy jöttem haza a busszal a próbáról.

Kb. 15 éve volt életem első rendezvényszervezése, amivel nagyon sok munka járt, a vége gyönyörű volt, de aztán egy hónapig alig tértem magamhoz. Igen, akkor tudom, emlékszem, hogy ürességet éreztem. Vége a pörgésnek, vége mindennek! De ez most más volt. Ahogyan visszajöttek a fellépés emlékei, újra átjárt az az erő, ami ott és akkor, de nem bírtam elhordozni. Van egy egyesület egyébként, akiknek az a nevük, hogy „Pozitív sokk”. Végül rájöttem, hogy nem ürességet, hanem túltöltődést éltem meg, azt hiszem, amivel nem bírtam el. Miért sírtam akkor, ha annyira jó volt minden? Ezt még régen megfogalmaztam magamnak: nálam a sírás olyan, mint mondjuk egy elektromos hálózatnak az áramvédelem. Lever a biztosíték, ha valami „túlfeszültség” van bennem, hogy védje a „rendszert”. Szerencsére nem a belső szerveimet roncsolja ez, mert úgy érzem, nálam jól működnek az „automaták”. Azért a gyönyörű emlékek egyfajta fájdalommal is párosultak, hogy ez a pörgés nincs, de mégis úgy érzem, hogy a túltelítettség okozta azokat a tüneteket, amelyekről eddig fogalmam sem volt, hogy ilyenek is léteznek. Tudatosan figyeltem hát arra, hogy többet aludjak mostanában, és mivel kiderült, hogy a leírt jelenség egy teljesen normális folyamat, hagytam magamnak időt és nem pánikoltam tovább, hogy mi is ez, ami velem történik. Aztán minden nap jött valaki hozzánk, akivel megoszthattam az élményeimet és kifejezetten éreztem, hogy segített, hogy kibeszélhettem magamból. Énekelni azért még sokáig nem voltam képes. Például amikor szombaton a lányom és az én születésnapomat ünnepelve közösen elkezdtünk énekelni a barátainkkal, a harmadik dal után közöltem, nem tudok tovább énekelni, egyszerűen rám tört a sírás, pedig azok nem is a kórus dalai voltak. Úgyhogy kíváncsi is voltam, hogy mi lesz a próbán, hiszen azért ott biztosan fogunk énekelni. Mi lesz, ha azért mégsem fogom bírni? Volt is erre egy tervem, eldöntöttem, hogy majd jelzek a mellettem álló barátnőmnek, és ő majd kiszalad velem.

Az is kérdés volt számomra, hogy mitől volt nekem ez az egész ennyire pozitív esemény. Talán a sokezres tömeg tapsolása miatt?

 

 

„Nem annyit érsz, ahányan tapsolnak neked”

 

Ezt a mondatot már egy korábbi bejegyzésben is beidéztem. Schlingloff Sándor egyik előadásán hallottam, akitől mindig nagyon sokat tanulok. Hallottam a tapsot, de mióta magamról úgy gondolkodom, ahogyan azt e gondolatrész címében is idéztem, nem ez az, amiből az önértékelésemet táplálom. Persze jólesik, de rajtam a fellépések alatt átment valami hatalmas erő! Eldöntöttem, amit még soha életemben nem csináltam: hogy teljesen kiteszem magam a színpadon a közönség elé! Ahogyan Balázs mindig mondta nekünk. Vágytam megélni a dalokat, teljesen bennük lenni! Vágytam arra, hogy mindent átadhassak belőlük, amit átadhatok! Ki akartam próbálni, hogy tényleg működik-e! Eddig nem így csináltam, amikor felléptem? Lehet, hogy most az olvasó, ha látott már engem fellépni, kicsit csalódni fog: eddig nem így tettem.

Balázs olyan sokszor elmondta nekünk korábban, hogy aki nem izzadt még le éneklés közben, az még sosem énekelt igazán. Én nemcsak hogy leizzadtam, hanem… – nem tudom szavakkal leírni! Átadtam magam annak a személynek, akiről azt gondolom, hogy használni akart. Isten felé néztem, és azt mondtam: itt vagyok. Közben én magam is izgatottan vártam, hogy ki vagyok én valójában, és hogy ez mennyire fog megmutatkozni a színpadon. Mi van bennem? Vajon mire tud Isten használni mások életében? Milyen jó érzés is az, ha néha hallhatok visszajelzéseket, hogy valakinek hozzáadhatok az életéhez, legyen az bármi! A próbán is kiderült, hogy vannak, akiknek erőt ad az, amit rajtam keresztül látnak. Rám ez visszahat.

 

A jövőnk

 

Rendkívül felemelő érzés volt hallani a próbán az elénk festett képet. Most egy kicsit más útra térünk. Eddig Nick Vujicic érkezésére készültünk fel, ezért a dalok megtanulására koncentráltunk, s azok előadási módjára. Most viszont lapozunk, és kiegészül a próba más dolgokkal is. Egyen-egyenként is elő leszünk szólítva. Balázs senkinek nem akarja megengedni azt, hogy elbújjon a „tömegben”… Aztán olyan jövőbeli tervekkel, vagy legalábbis a jövőnkkel kapcsolatos gondolatokkal kápráztatott minket, amiről általában még csak álmodni sem szokott sok ember.

Ismét ugyanazt éltem meg, mint a legelső próbán: van egy vezető, aki mer nagyot álmodni az övéi felől. Aki magasra emeli az övéit lélekben, és ezzel szerintem sokat segít, hogy mi magunkra is úgy nézzünk, ahogyan kell! Már több alkalommal egy elit kommandóhoz hasonlította a mi csapatunkat, akik készen állnak a bevetésre, akik folyamatosan erre edzenek, készülnek. Megosztok egy gondolatképet is, ahogyan szemléltette létezésünk értelmét.

„Ti vagytok a Föld sója”

 

Erről a Bibliai idézetről már hallottam őt nyilatkozni. Emlékszem, hogy ezáltal én is új felismerésre jutottam. Mondtam is otthon, hogy milyen érdekes ez a gondolat! Mégpedig az, hogy ő régen úgy vélte, hogy ez a rész azt jelenti, hogy mi vagyunk azok, akiknek „sózni kell”. Vagyunk, ott az életünk, van mondanivalónk, és aztán azt szórni kell, hiszen ez a feladat. De aztán egy nap ráébredt, hogy nem az van odaírva, hogy mi vagyunk a sószórók, hanem az, hogy mi vagyunk „a só”. A ki pedig eldönti, hogy hová is szóratunk, az a séf.

 

Köszönöm, Istenem, hogy a Never Give Up gospel kórus közösségébe „szórtál”! Köszönöm, Istenem, hogy a Never Give Up gospel kórus is a te eszközöd lehet, mások életének ízesítéséhez! Micsoda kiváltság! Köszönöm, hogy meggyógyítottál, hogy adtál mellém embereket, önmagadat!

 

A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos cikkek listája, a legfrissebtől a legkorábbi feljegyzésekig:

 

A mélység csúcspontjaMi törté-Nick?Az indulás végeMár nagyon izgulokKézfogóAz erő sodrásábanAz erő várótermébenAjándékozás és öröm a zenébenBüszkeség és Bali-ítéletSzégyen ide, vagy odaCsak álltam leforrázvaAz izzadtság édes illataZene és önismeretAhogy én látom őt (Bolyki Balázs) Teljesen ki-vagyok?Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnekFeladjam, vagy ne adjam fel?