Sok költő, dalszöveg író próbálta már megfogalmazni, hogy mi is a szerelem. Zorán arról énekel, hogy ennek egyszer múlnia kell és ha múlik, akkor fáj. Biztos ez?
Krizbai Teca dalára sokan emlékeznek az országban. Kedvesének írta, aki szintén nem lát. Igen, meglátni és megszeretni valóban nekünk kicsit más. Mégis, mi a szerelem? Érzés? Vadász ösztön? Döntés a másik ember mellett, ha esik, ha fúj? Azt hiszem, hogy eléggé zűrzavaros ez a téma. Fellegekbe emelheti az embert, vagy kínok között vergődhet, ha viszonzatlan. Most inkább mégis arról írnék, hogy mit lehet tenni, ha úgy érzékeljük, hogy múló félben van a szerelem az életünkben. Van egy szemlélet, mely szerint fogadjunk el mindent, ami felénk érkezik és ha az menni akar, akkor engedjük el. Ez biztos, hogy jó nekünk? Egy kedves ismerősünket több, mint 10 év után ott hagyta a párja. Miért? Nem tudom. Egyik barátnője azt tanácsolta, hogy fogadja el ezt a helyzetet, erre a kapcsolatra biztosan nincs is már szüksége és a sors ezért engedte, hogy ez legyen. El kell engedni az illetőt. Az tényleg művészet, hogy megállapítsuk, hogy mikor kell valamiért küzdeni és mikor kell valamit, vagy valakit elengedni. Akkor a legnehezebb, amikor érzéseinkkel szemben szükséges valamilyen lépést meghozni. Nem tudom, hogy ki látta A hullámok hercege című filmet. A férfi házasságon kívül szerelmes lesz egy nőbe, a végén mégis visszatér a családjához, pedig egyik porcikája sem ezt kívánta. Akikkel beszéltem eddig, mindenki úgy élte meg ezt az üzenetet, hogy milyen nagyszerű dolog is ez. Más történetekben meg éppen az van, hogy a szerelem oltárán mindent áldozzunk fel, mert ott a boldogság. Haggy ott csapot papot és hallgass a szívedre. A szívembre? Ami épp össze van zavarodva, mert megbolygatta valaki az érzéseimet? Adhat jó tanácsot egy ilyen szív? Miért van az, hogy titokban minden ember vágyik egy holtomiglan, holtodiglan tartó kapcsolatra? Miért van az, hogy aztán ez egyre kevésbé valósul meg a világban az emberek között? Valóban lehetetlen ezt elérni? Vagy lehet, hogy már nem is reménykedünk, hogy létezhet ilyen? Lehet, hogy beérjük kevesebbel, hiszen mit is várhatnánk az élettől?
Kedvenc előadómtól hallottam, hogy az, ahogyan az ember szeretni tud, az feltételes. Tehát időt kell szánni a másikra. Nem jön magától. A vágyat fel kell ébreszteni, a barátságot el kell mélyíteni mondjuk beszélgetéssel, élményeket közösen kell megélni, hogy az összetartozás valósággá válhasson. Ó, hogy ezt tudjuk? Nem hiszem, bár tény, hogy egyszerűen hangzik.
„efelé hajlok én is, hogy bizony nem látom olyan értékesnek a „lángolást”, mint a szilárd elköteleződést, napi szintű igyekvést a saját lustaságommal szemben a férjem kedvére tenni. A lángolás jön-megy, kicsit kedveskedik velem a férjem, menten ott is van, ennyi. Beszól? Lángolásnak reszeltek.” (barátnőm mondatai)
Amikor a szerelem hevületében vagyunk, akkor tényleg úgy éljük meg a kapcsolatot, hogy megy az magától és igazából minden olyan egyszerű. Azt tanuljuk, ha ez a lendület kisebb lesz, vagy szűnni látszik, akkor azt jobb, ha elfelejtjük. Miért? Létezik olyan heves vágy, ami még 80 éves korunkban is megmarad? Már csak biológiai okok miatt sem lehetséges. A szerelem több kell, hogy legyen, mint vágyakozás a másik után. A férjem úgy szokta megfogalmazni, hogy amikor én elmegyek itthonról olyan, mintha hiányozna belőle egy darab. Tényleg annyira egyben vagyunk. A találkozásunknál ez még nem volt így, csak a lendület vitt előre. Úgy tapasztalom, hogy egy kapcsolat előre is haladhat az idővel, nem kell, hogy feltétlenül kialudjon a tűz. Érdemes őrizni a tüzet, vagy ha kihunyó félben van, akor az gerjeszthető, nem kell beletörődni, hogy ez így alakult. Egy kedves barátnőm mesélte, hogy ők egy héten egyszer rábízzák délután valakire a gyerekeiket és együtt elmennek kikapcsolódni. Ezt elhatározták, eldöntötték. Szerintem ez egy jó tipp is lehet, de nekünk ez a forma nem működik, mást kell kitalálnom a kapcsolatunk ápolására, mert egyszer volt egy rossz tapasztalatom ezzel. A férjem születésnapjára az volt az ajándék, hogy a gyerekeket elpasszolhattuk és kettesben lehettünk. Egy baj volt, szemerkélt az eső. Szegény kedvesemre ráerőszakoltam a programot, menjünk sétálni, mert most végre kettesben vagyunk. Ő pedig inkább pihenni akart volna. Kényszeredetten beültünk valahová, sétáltunk is, de ez az élmény csak azért maradt meg benne, mert nagyon nem tetszett neki. Úgyhogy nálunk, ha kapcsolat ápolásról van szó, akkor az arról szól, hogy figyeljek oda, hogy napközben is megsimogassam, örüljek, ha valamilyen öröme van és ezt fejezzem ki szavakkal, ezek olyan dolgok, amik amúgy is bennem vannak, nem kell megeröltetnem magam miattuk, csak odafigyelni az apróságokra. Azt tapasztaltam, hogy ilyeneken múlik a minőség, de az elcsúszás is. Lehet, hogy csak egy mosoly hiányzik a napból. A barátaimmal levelezés útján, vagy telefonon tudom tartani a kapcsolatot leginkább, mert távol van nagy részük és Pestre is ritkán utazok be. Már a napokban éppen azt fontolgattam, hogy mi lenne, ha kineveznék egy délutánt, amit arra szánnék, hogy bemegyek Pestre és meglátogatnám személyesen az ott élő barátaimat, mikor kit. Már nagyobbak a gyerekek, lehet, hogy csak el kellene már végre döntenem? Ha ebben a dologban fejlemények lesznek, akkor mindenféleképp írni fogok róla, mert akkor azt gondolom, hogy egy újabb területet sikerült meghódítanom az élet tágas teréből. Ha hiteles szeretnék lenni, akkor meg kell, hogy hozzam ezt a döntést, mert akkor mire fel adom a tippeket, ha én sem veszem komolyan azt, amiről írok. Azt már elkezdtem a baráti kapcsolataimm ápolásának érdekében, hogy időt különítettem el a levelek olvasására és válaszolására, mert ha ezt nem csináltam, akkor sosem maradt idő erre és csak torlódtak a levelek. A végén meg elfelejtődtek és egy rendszerhiba miatt el is vesztek. A levelekért kevésbé kár, mint az emberekért, akiket nem szeretnék elveszíteni.
Végül szóljon egy dal, ami tegnap jutott el hozzám és nagyon megérintett. A szövege sokat mondó, a zenéje igényes. A csapatnak most jelent meg az albuma.
Ismerős Arcok – Szívemben tudlak
Hogy tetszett a dal?