Én régen azt képzeltem, hogy csak a gyerekek képesek hisztizni. Aztán felnőttem én is a feladathoz. Én ilyen vagyok és kész?

 

Először egy közlekedési tapasztalatomat írnám le. Kiléptem a metróból és elkezdtem a fehér bottal megkeresni a vezető sávot, ami mentén haladhatok majd. Aztán odalépett hozzám egy férfi:

-Jöjjön, segítek.

-Köszönöm.

-Jöjjön bátran, miért nem bízik bennem?!

-Csak keresem a bottal a vezető sávot.

-Ne nyújtsa ki azt a botot, mások is vannak itt!

-Én azzal közlekedem, akkor is használom, ha valaki segít.

-Higgye már el, hogy megbízhat bennem! Itt a mozgólépcső, jöjjön! Jöjjön már!

-Én mindig megkeresem a kezemmel, hogy hol az oldala, amit megfoghatok és úgy szoktam rálépni.

-Nem kell, higgye már el, hogy megbízhat bennem, jöjjön!

-Ha így beszél velem, akkor köszönöm, inkább megyek egyedül.

 

Ezek után a saját tempómban folytattam utamat. Megkerestem a mozgólépcsőnek az oldalát és ráléptem, ahogy nekem biztonságos volt mindigis. Aki ismer, az tudja, hogy nem szoktam egykönnyen kikelni magamból. Pláne odafigyelek azokra, akik segítő szándékkal jönnek felém. Mégis mi történt itt? Eddig sohasem találkoztam ilyen hozzáállással és nem tudtam, hogy most hogyan reagáljak erre az egész viselkedésre velem szemben. Eddig minden ember, aki segíteni próbált, inkább óvatos volt, mindig mindenki meg szokta kérdezni, hogy jó-e az úgy, ahogy ő segít és szóljak nyugodtan, ha valami nem tetszik. Ezzel szemben ebben az esetben nagyon furcsának találtam az illetőt. A segítségnyújtásért vajon mindent eltűrjön az ember? Hogyan maradhatok tisztelettudó, ha engem nem tisztelnek? Mivel számomra nem volt biztonságos ez a segítségnyújtás, ezért a saját érdekemben vissza kellett, hogy utasítsam. Ennek módja viszont az én részemről sem volt szelíd hangvételű, úgy közöltem a végén a dolgokat azzal az emberrel, ahogyan ő beszélt velem. Egyébként sokáig türelmes voltam, csak a legvégén jött ki belőlem a hangosabb közlés. Bár ráfoghatnám, hogy azért, mert ő közben már felfelé haladt a lépcsőn és azt akartam, hogy hallja a szavaimat, de belül tudom, hogy a düh irányította tettemet. Hiába mondom azt, hogy ez az ember tiszteletlen volt velem és veszélyes volt az a mód, ahogy segíteni próbált, ha a történet vége nem lecsillapodás és nem megértés egyik fél részéről sem. Ő nem értette meg, hogy én miért nem bízok meg benne és ezzel a tudattal ment tovább, én pedig nem értettem meg, hogy miért nem figyel arra, amit mondok és miért nem veszi figyelembe. Egyikünk ismerete sem lett több.

Ő szinte hisztériázott a segítés közben, hogy én olyan lassan megyek, használni akarom a botot és még a lépcsőnél sem lépek azonnal vele együtt. Nem voltam képes ezt eltűrni, tehát a végén belőlem is kitört a „hiszti”, egy arogáns kijelentés formájában. Mégis hogyan csillapítható szelídséggé egy sértettség?

 

Ma reggel történt. Nagyon bosszús voltam, mert úgy éreztem, hogy hiába keltem hajnalban. Nem haladtam semmi dologgal. A legkisebb lányunkat sem bírtam visszaaltatni, amikor felébredt fél hatkor. Egy órányi szenvedés után visszaaludt egy negyed órára. Micsoda reggel! A weboldalak nem akartak bejönni rendesen, folyton le akart fagyni valamitől a gép. Sok kis apróság és máris pattanásig feszülhetnek az idegek már korán reggel. Ilyenkor már egy csepp is elég, egy ici-pici viccnek szánt mondat, amitől kiborulhatunk. Ez történt velem. Kiborultam és egy enyhe hiszti formájában ezt ki is adtam magamból.

 

-Jaj, már megint nem jön be ez az oldal, folyton lefagy.

-Akkor hagyd abba a gép nyomkodását, had pihenjen.

-Szerinted én mit csinálok akkor, amikor a gépnél vagyok?

-Nyomkodod.

-Ez nem hobbi, ez munka! Azt hittem, hogy hiszel abban, amit csinálok!

-Én eddig mindenkinek, akivel találkoztam, büszkén meséltem, hogy mit csinálsz. Higgy, amit akarsz. Csak viccelődni akartam egy kicsit.

 

Ugye mindenki felismerte a tipikus hisztis reakciót részemről? A férjem tényleg csak viccelt és a hangja végig kedves és szelíd volt. Még azt is mondta, hogyha hisztizek, akkor ő menekül, de ezt tudjuk. Ki szeret olyan társaságban lenni, ahol már semmit sem szabad mondani. Néha én is menekülnék magamtól. Engem nagyon meghatott az, hogy nem vágott vissza. Kedves hangja pedig ráébresztett, hogy szeret és hogy elhihetem neki, hogy nem akart megbántani. El is szégyeltem magam, hogy olyasmit feltételeztem róla, hogy nem becsüli azt, amit csinálok. Megköszöntem, hogy ilyen türelmes velem és elviselte a a manipulatív könnyeket, amik már maguktól jönnek elő, nem is tudom kontrolálni ilyenkor. Felemelt és a lelkem lecsendesedett. Visszavághatott volna, de nem így történt. Ez újra megerősítette és elmélyítette a közöttünk lévő köteléket.