Utazás repülővel, vakon, egyedül
(szombat: akadálymentes pihenés – tematikus nap)

 

Ma a repülés témáját hozom elő, mert két kedves barátom is repülőre ül, ült a napokban. Egyikük sem lát. Utukat nem csak a látás hiánya nehezíti, hanem például az is, hogy az egyikük idegen nyelven sem beszél. Hogy mer elindulni valaki ilyen körülmények között? Milyen előkészületek és technikai nehézségek várnak rájuk? Milyen London egy látássérült ember szemével? A felhők felett mindig kék az ég?

 

A lélek hajtóműve

 

Mindkét embert csodás dolgok motiválnak. Egyikük unokázni megy Ausztráliába, másikuk pedig egy intenzív tanfolyamra, ahol angol tudását gyarapíthatja. Ő ígérte is, hogy majd ír és beszámol minden érdekes részletről, úgyhogy majd az olvasók is találkozhatnak élményeivel. Azt hiszem, hogy csak ilyen nagy horderejű okok képesek felülírni az izgalmat és félelmet, ami azért az ismeretlennel jár együtt.

 

Utazási stressz, bevállaljuk?

 

Van egy kedves ismerősöm, aki különleges, a tömegtúrizmustól távol lévő, megfizethető szálláshelyek gyűjtésével foglalkozik olvasói nagy örömére. Kádár tímea oldalán olvastam talán egyik blogbejegyzésében régen azt, hogy minden utazás egy stressz. Még akkor is, ha pihenni készül az ember. Ez olyan egyértelműnek tűnik, de éppen ez indított el bennem akkor egy gondolatot, ami talán érdekes lehet az olvasó számára is. Szerintem sok otthonmaradás oka az, hogy ezt a feszültséget már nem akarjuk az életünkbe. Elég van nekünk azon kívül is. Ez csak egy megérzés, erről érdekelne esetleg egy kutatás, hogy kit mi tart vissza egy hosszabb-rövidebb utazástól. De nem is kell nagyon messzire menni, egy többgyerekes családanyának már az is nagy kihívás lehet, ha a gyerekekkel kell mennie vásárolni.

 

Nekem félelmetes

 

Az egyik barátnőmmel beszélgettem az utazási előkészületekről és hallottam a hangján, hogy nagyon izgul. Hát hogyne, hiszen amikor például tanultunk közlekedni vakon, akkor is az elején egy ismeretlen útvonal mindig stresszel járt. Megtalálom a támpontokat? Mi lesz, ha eltévedek? Mi lesz, ha valakihez véletlenül hozzáérek a fehér bottal, pedig nem szeretnék senkinek sem kellemetlenséget okozni?  Ehhez képest egy repülőút, nyelvtudás nélkül, teljesen vakon és egyedül utazva, számomra egy félelmetes szituáció. Bár, ha nekem kellene az unokámhoz utazni, akkor biztosan én is le tudnám győzni a félelmemet, de egyelőre most azt gondolom, hogy örülök, hogy most ebből az élményből nekem nem jut ki.

 

A találékony barátnő

 

Nagyon kreatívnak találtam az alábbi ötletet. Különböző, angol nyelvű címkék, cetlik, vagy nem tudom, hogy nevezzem, lesznek a barátnőmnél. Az egyik oldalán a különféle kérések és információk lesznek angolul, a másik felén pedig braille írással magyarul, hogy tudja, melyik kártyát kell előhúznia, ha valakitől kérni szeretne valamilyen segítséget. Ezt az ötletet gyógypedagógus barátnője találta ki. Természetesen a reptereken fog kapni segítséget, le lett szervezve előre, s erre van lehetőség is szerencsére. Mégis, vadidegen emberektől, vadidegen nyelven beszélőktől kell tudni elfogadni a segítséget, s bennük tökéletesen megbízni. A szükség nagy úr, szokták mondani. Most a hétvégén már minden hivatalos papír is a helyére került a táskában, szétválogatva, mi kell a repülőn és mi kell egyéb más helyeken. Hogy valaki mibe nem megy bele az unokája kedvéért! Nagyon szorítok, hogy minden rendben menjen. Két napig fog tartani az utazás, ez normál esetben is embert próbáló körülmény. Kérem a kedves olvasót, hétfő és szerda között drukkoljon, hogy szerencsésen célba érjen ez a hős nagymama!

 

Simon Gábor: Egy régi utazás margójára.

 

1988-ban jártam Londonban.

Minden tavasszal megérkezett egy kedves páciensem a kórházba, aki Londonban élt 1956 óta. Beszélgetéseink közben sokat mesélt Nagy-Britanniáról és a fővárosáról. Megemlítettem az úrnak régen dédelgetett tervemet, hogy szívesen elutaznék Londonba. Kértem a segítségét, hogy próbáljon nekünk szállást szerezni. Abban állapodtunk meg, ha visszautazik, utána néz a lehetőségeknek. Ahogy elment, egy hónapra rá megkaptam a levelét, melyben megírta a címet és a telefonszámot, ahol érdeklődhetek.

Még azon a napon felhívtam a számot. És minő szerencsém volt. Ékes magyarsággal szólalt meg a vonal túlsó végén a hölgy. Az üdvözlések után azonnal rátértünk a lényegre. Úgy mondta, régen találkozott már otthoni magyarokkal, jó referenciát kapott rólunk. Szívesen ad szállást a kint tartózkodásunk idejére. Csekély ellenszolgáltatásért. A lányom akkor ment férjhez. Gondoltuk, hogy meglepjük őket ezzel az utazással.

 

Egy jó hónap alatt felkészültünk a nagy kirándulásra. Nagyon szorított bennünket az idő. Szabadságok egyeztetése, vonatjegyek vásárlása, vízumok kérése. És sok minden apróság, ami együtt jár egy hosszabb utazással. Önellátásra rendezkedtünk be. Mindenki kapott egy méretes hátizsákot tele ruhával, élelemmel. Minél kevesebbet akartunk étkezésre költeni kint. Két hétre mentünk. Úgy gondoltuk, hogy Londonban töltünk 10 napot, Párizsban kettőt, és Münchenben egyet. Az indulás napját nagy izgalommal vártuk, azért is, mert a vízumok még nem érkeztek meg. Az utazás előtti napon hívott fel az IBUSZ pesti illetékese, hogy megkaptuk az engedélyeket. Végre elhárult minden akadály az utunkból! 

Afelől is tájékoztatott, hogy melyik irodában vehetjük át az okmányainkat.

 

Reggel nyolcra érkeztünk a déli pályaudvarra. Fél tízkor indult az Orient Express a Keletiből. De a gyerekeknek még be kellett rohanniuk az Astoriánál az IBUSZ irodába az útlevelekért. Az utolsó pillanatban értünk be a Keletibe. A sok izgalom és rohanás után megkönnyebbülve helyezkedtünk el a vonaton. Hegyeshalom előtt komoly vámvizsgálaton estünk át. Megnézték a csomagjainkat, meg kellett mutatnunk az utolsó fillérig mindent. Utunk alatt érintettük Bécset, Klagenfurtot, Münchent, Stuttgartot, Strassburgot, Párizst. A végállomás a francia Calais volt. Miután kiszálltunk a vonatból, kompra ültünk. Áthajóztunk a La Manche csatornán Doverbe. Az angol vámosok mosolyogva vizsgálták a piros csillagos útleveleinket, gyanúsan méregettek bennünket, mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. Miután átestünk a nem mindennapi procedúrán, utolsókként szálltunk fel a vonatra, ami a fővárosba vitt bennünket.

 

Soha nem feledem azt a pillanatot, dél körül érkeztünk meg a Victoria pályaudvarra. Szemünk-szánk elállt már az első pillanatban a látottaktól. Megelevenedett előttünk London igazi arca, amit addig csak filmeken láttunk. A jellegzetes taxik, az emeletes buszok látványa lenyűgöző volt. A pályaudvartól mintegy kétszáz méterre állt előttünk a Westminsteri apátság monumentális épülete. Annak a közvetlen szomszédságában van az angol parlament, a Temze partján. Egyszóval csodálatos látvány fogadott bennünket. A szálláshelyünkre taxival mentünk London egyik külvárosába. Amikor kiszálltunk a taxiból, csak álltunk és bámultunk. Mintha a mesébe érkeztünk volna meg. Gyönyörű kép fogadott bennünket: fantasztikusan szép házak, gyönyörű kertekkel és amiről sokat regélnek, a csodálatos zöld fű, melyet nagy gonddal ápolnak az angolok. Feledhetetlen tíz napot töltöttünk Londonban. Megnéztük a világváros főbb nevezetességeit, többek között jártunk a parlament mindkét üléstermében, az úgynevezett alsó és felsőházban. Megvallom őszintén, a mi országházunk sokkal szebb. Büszkék lehetünk mi magyarok a parlamentünkre.

Jártunk a Sohóban, London vigalmi negyedében és a Harrods áruházban, ahol a királynő is szokott vásárolni.

Se szeri se száma a látottaknak. Minden reggel korán indultunk felfedező utunkra. Heti bérletet váltottunk, jó volt a metróra és az emeletes buszokra. Minden este későn érkeztünk vissza a szállásunkra.

 

A házi asszonyunk elragadó hölgy volt.  Alig várta esténként az érkezésünket, együtt vacsoráztunk és jókat beszélgettünk közben. Még évekkel később is leveleztünk. Mind a négyen arra az álláspontra jutottunk, hogy a legszebb város London, ahol eddig jártunk.   Nehéz szívvel búcsúztunk el a gyönyörű fővárostól.

 

Visszafelé Párizst látogattuk meg. Ott töltöttünk 48 órát.  Érdekes volt a Szajna-parti metropolisz, de annyira nem ragadott meg bennünket. Ott láttam először igazi tüntetést. Félelmetes volt a számunkra. Nekünk még szokatlan volt a látvány akkor. Felgyalogoltunk az Eiffel-torony első emeletére. Nem mertünk fentebb menni. Félelmetesnek tűnt a magassága a vas kolosszusnak. Van egy természetes kilengése, amit érzékeltünk.

Münchenben videót vásároltunk, akkor tombolt nálunk a videó láz. Két hét után szerencsésen haza érkeztünk – holt fáradtan. Tele élménnyel és sok emlékkel. Ma is szívesen emlékszünk vissza arra a fantasztikus két hétre.