Viharban

Énekpróbák Bolyki Balázzsal

(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

A váratlanul érkező és ismeretlen helyzetek feszültté tesznek. A tehetetlenség dühében kimerülve érkeztem a próbára. Hogy lehet így énekelni teljes erőbedobással?

 

A közönséget nem érdekli

 

Balázs egyik korábban elhangzott gondolata jutott eszembe a tegnapi próba kapcsán. A közönséget nem érdekli, hogy éppen milyenek a körülményeink. Lehet, hogy az adott pillanatban úgy érezzük, hogy vihartépte ág vagyunk. De a közönség soraiban olyan emberek ülnek, akik azért vannak ott, mert tőlünk várják az erőt, gyógyulást, vidámságot stb. . Hányszor elhangzik a hétköznapokban sok helyen, hogy a munkahelyi gondokat például, ne vigyük haza, és fordítva. Valahogy meg kell tanulni azt, ami Zorán egyik dalában így hangzik: “A gondra rácsapjuk az ajtót”. Hogy sikerült ez nekem tegnap?

 

Egy szerető közösség ereje

 

A körülöttem lévő emberekből sugárzott a nyugalom. Mindenki úgy segített nekem, ahogyan csak tudott. Ez engem is sikeresen elvezetett a békességhez belül. Rajtam kívül mindenki a helyzet magaslatán volt. Ez úton is szeretném megköszönni a mellémállást. Nemrég lehetőségem volt nyilatkozni a kórus életével kapcsolatosan. Ott azt a kérdést tették fel többek között, hogy milyen a közösség. Támogatjuk egymást? Megmondom őszintén, akkor egy kicsit haragudtam arra a szándékra, hogy egy közösségről, pláne ha sérült emberek vannak benne, miért csak a segítségnyújtás szintjén lehet beszélni? Miért nem lehet valahogy a közös munkát, vagy bármi mást jobban hangsúlyozni? Miért úgy jelenünk meg az emberek fejében, hogy emberek, akik segítségre, támogatásra szorulnak? Persze lehet, hogy a kérdés mögött nem volt semmiféle előítélet, csak pusztán érdeklődés, és miért ne feltételezzem a jót. Amiért ezt elmesélem az az, hogy a tegnapi nap kapcsán éreztem először igen erősen, hogy mennyire jó, hogyha bajban vagyok, nem vagyok egyedül, kórusunk tagjai felemelnek, segítenek. Most volt először igazán szükségem erre, és meg is kaptam. Ha legközelebb felteszi bárki a kérdést, hogy milyen nálunk a közösségi élet, nem csak a próbák előtti és utáni együttlétekről fogok mesélni.

 

Szólót énekeltem

 

Szerencsére hamar sikerült túljutnom a problémámon, és rendeződtek a külső körülmények is. Ha feladatot kap az ember, az is egy olyan körülmény,  hogy nem marad idő mással foglalkozni. Bár az is kihívás, ha végig kell több órát énekelni a kórus megfelelő szólamában, de bevallom azért ha elfáradok, akkor kicsit visszábbveszek az éneklésből, csak Balázs meg ne tudja:). Tegnap viszont nem volt lehetőségem egy percet sem lapítani. Most engem ért az a meglepetés, hogy ki kell állni a többiek elé, és legújabb dalunk szóló részét énekelni kellett újra és újra. Közben kaptam az instrukciókat. Például azt, hogy Énekeljek keményebben. Legyek hisztis. Hogy mire nem “nevel” minket a mi tanárunk? Emlékszem, hogy a korábbi próbákon mindig leáltam vitatkozni Balázzsal, hogy nekem miért nem megy előhívni olyan érzéseket, amiket amúgy nem szeretek megélni, magamban hordozni. Sosem értettem, hogy hogyan lehet előnyös hatása egy énekhangra az, hogy közben valami ellentétes dologra gondolok. Ő azt szokta mondani, hogy egyrészt nem kell mindent érteni, elég ha tudjuk, hogy ez így működik. Másrrészt pedig az eredmény a lényeg. Higgyem el, hogyha én jót akarok átadni, akkor jó fog átmenni, ne izguljak emiatt. Viszont a szükséges nagy energiákat olyan érzésekből tudjuk kinyerni, melyek szintén nagy erőkkel bírnak. Nem volt lazsálás, meg is hallatszott a beszédhangomon a végén. Nagyon örültem, hogy elővettük ezt az éneket, amit én is most kezdtem el nemrég tanulni. Nagyon szeretek énekelni, szeretem, ha mikrofonba gyakorolhatok. Éppen a napokban beszéltük meg itthon, hogy lesz egy fix helye a keverőnknek. Nem dugjuk el valahová, ahonnan csak ritkán került eddig elő. Így fogok tudni úgy gyakorolni, hogy hangosan szólhat a zene, és a kezembe vehetem a mikrofont is. Már alig várom, hogy ezt megcsináljuk.

 

Tegnap volt eddig számomra a legnehezebb próba. Most minden oldalról igénybe voltam véve. Jó kis terepgyakorlata volt ez az életnek. De ez már nagyon kellett, mert éppen a napokban tettem fel a kérdést, hogy mi értelme az életemnek? Hová tartok, mi a konkrét célom? Ezt nem azért kérdeztem meg magamtól, mert olyan mély lelkiállapotban voltam, bár tény, hogy a konkrét utammal kapcsolatosan sok a bizonytalanságom még mindig. A kérdést azért tettem fel, mert éreztem, hogy kezdek langyossá válni, az érzések, az események kezdtek elszürkülni, és én utálom ezt az állapotot. Most nagyon boldog vagyok, hogy felrázott valami, hogy szerettek a barátok, hogy feladatom volt, amire erőfeszítéssel koncentrálhattam. Köszönöm Istenem!

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments