Kiemelt

Vakság, avagy van élet ez után is 1. rész

Sok gyertya lángja

Az idén talán esély nyílik arra, hogy történetemet még többen megismerhessék azok közül, akiknek erre a legnagyobb szükségük van. A Bartimeus Kulturális Közhasznú Egyesület külső, új ablakban nyílikszeretne egy kötetet összeállítani bátorítás céljából olyan sérült embereknek, környezetüknek, akik szeretnének megbirkózni lelki nehézségeikkel. Fantasztikusnak tartom ezt a célt! Egy pályázati felhívásra írtam meg történetemet, mert én is hiszem – ahogyan a kiírásban olvashattuk – “Van élet ez után is”. Alább az írás első fele, mely inspiráló lehet mindenkinek, akik nehéz körülmények között élnek.

Hogyan is hozhatna fényt bármi is, ha valaki egyszer megvakult?!

(I. részlet azonos című inspiráló célú írásomból)

Én egy szociológus, blogszerző, énekes és négy gyermekes édesanya vagyok. Közösségért végzett önkéntes tevékenységeimet városi és állami szinten is elismerték a közelmúltban, de a szép nagy családomért vagyok a leghálásabb Istennek. Amikor megvakultam, egyáltalán nem nézett ki úgy, hogy ilyen életem lehet. Nem volt könnyű az az út, ami elvezetett idáig. Szeretném megosztani a történetemet abból a célból, hogy segíthessek ezzel, ha csak egy embernek is!

– Te így születtél, vagy később vakultál meg? – kérdezik sokan

Szürkehályoggal születtem, de megoperáltak. Így magas dioptriás szemüveggel, a húsz százalékos látásmaradványommal gyengénlátónak számítottam. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy tudtam fehér bot nélkül közlekedni, rendszeresen jártam bevásárolni, láttam írni és olvasni, még rajzversenyt is nyertem. Ha valamit nagy méretű betűvel írtak, az segítség volt számomra.

– Hogyan veszítetted el a látásodat? – hangzik következőként
általában ez a kérdés

Jutalom üdülésen vehettem részt Mallorca szigetén. Odaérkezéskor ott mindenki saját maga vitte a bőröndjét. Még nem voltak gurulós táskák ekkoriban. Nagy valószínűséggel a nehéz holmi cipelése okozhatta a bajt. 13 éves voltam, amikor levált a retinám, és a műtétekkel csak annyit tudtak segíteni, hogy a hirtelen látásromlás után ne azonnal következzen be a teljes megvakulás. Az a sötét vakság, amikor már az ember fényt sem lát. Ezt azért hangsúlyozom ennyire, mert ennek már lassan harminc éve, és még mindig van egy pici fénylátásom.

– Hogy viszonyult ehhez az egészhez a család?

Nehéz körülmények között éltem akkor. Édesanyámat 8 éves koromban elveszítettem. A nagymamám nevelt tovább. Majd ő is meghalt, amikor 14 éves voltam. Én is elkezdtem ugye kamaszodni, és egy olyan rokonom nevelt utána, aki nehezen kezelte a helyzetet. Nem értette, hogy miért van az, hogy néha egy picit jobban látok, máskor meg nem annyira, micsoda ez. Nem volt türelme megtanítani nekem az önállósághoz szükséges dolgokat, de veszekedett, hogy miért nem tudok megcsinálni ezt-azt. Nem tudta elképzelni, hogy bármilyen jövőm is lehet felnőtt koromra. Ő ma már nem él, emlékét tiszteletben tartva, csak a körülmények tényszerű szemléltetése okán írtam le ezeket. A problémáimmal való megküzdésben legjobb barátnőmtől, s a gimnáziumi tanáraimtól kértem és kaptam segítséget a középiskolai évek alatt. Velük a mai napig is jó barátságban vagyunk.

– Hogyan kerültem fel Miskolcról Budapestre?

19 éves voltam, amikor felkerültem a fővárosba, a Vakok Elemi Rehabilitációs csoportjába. Itt tanítják meg a felnőtt korban megvakult embereket az önálló élethez szükséges tevékenységekre. Közlekedés fehér bottal, önkiszolgálás, főzés, mosás, vasalás, számítástechnikai ismeretek, Braille írás (tapintható pontírás a vak emberek számára), gépírás stb. De ekkor tanultam meg szőni, méhviasz gyertyát készíteni, és korcsolyázni is. Alig vártam, hogy kinyíljon a világ! Hihetetlenül jó érzés volt, ahogy kijuthattam a kapun túl egyedül. Úgy éreztem, hogy végre van esély, hogy kiszabaduljak a négy fal közül! 

Egy „búra alatt” éreztem magam

A rehabilitáció előtt, a gimnáziumi érettségi után másfél évig otthon ültem. Mindenki elment dolgozni, én meg csak tévéztem, rádióztam, semmi hasznosra nem voltam képes. Leküldtek sétálni, hogy minden nap mozogjak, de akkor még nem tudtam használni a fehér botomat úgy, ahogy később azt megtanultam. Úgy éreztem magam mint egy kutya, akit meg kell sétáltatni, bár nem jött velem soha senki. Másokkal pedig nem mertek otthonról elengedni sehová. Így a problémáimat egy idős –szintén naponta sétáló – bácsival tudtam csak megbeszélni. A rehabilitációs tanfolyam után nem akartam már ezt a bezárt életet újra, de nem tudtam elképzelni, hogy hogyan is engednék meg otthon, hogy önálló lehessek.

Harc az önállóságomért

Nem végeztem kutatást és nem is ismerek ilyet, de van egy olyan érzésem, hogy nekünk, sérült embereknek, mintha sokkal nagyobb harcot kellene vívnunk azért, hogy úgy élhessünk, ahogy megálmodtuk. Nem akartam elhinni, hogy csak annyiról szólhat az életem, hogy otthon ülök és semmi értelmeset nem csinálok. Mintha egy vitrinben lettem volna egy tárgy, amire úgy lehet a legjobban vigyázni, ha szépen beteszik az üveges szekrénybe, hiszen akkor tuti hogy nem történhet vele semmi baj. Nagyon erős volt bennem az életösztön, a „csak azért is megmutatom” érzése. Viszont a tanfolyam vége felé elkezdtem félni. Minden marad a régiben, ha hazamegyek?

Én megértem…

A rehabilitáción elmesélték nekem azt a szomorú tapasztalatot, hogy sajnos, ha hazamegy onnan valaki, nagyon sok esetben újra visszaesik az önállóságra való készsége, mert otthon nem változik semmi. Ugyanúgy kiszolgálják mint azelőtt, s féltés okán nem merik például kiengedni egyedül a kapun túl. Amikor a tanfolyam közben hazamentem, én is ezt tapasztaltam. Értettem, hogy nehéz végignézni, ahogy lassabban és ügyetlenebbül csinálok valamit. Értettem azt az aggodalmat, hogy látó emberként nehéz elképzelni magát a vakságot is, nemhogy még azt, hogy ilyen állapotban valaki közlekedni legyen képes. Értettem, hogy nehéz lehet mit kezdeni a helyzettel.
Voltak viszont dolgok, amiket nem értettem…
Mi volt az oka annak, hogy a félelmeken és aggodalmakon túl nem akart mást látni a környezetem? Milyen okból nem kerestek megoldást a felmerülő problémákra azonnal? Én „gyerekként” nem tudtam kezembe venni a dolgot, csak a zsigereimben éreztem, hogy kell lenni valamilyen útnak, ami értelmesebb, mint otthon tétlenül ülni. Az volt a szerencsém, hogy telefonált egy régi kollégiumi nevelőm, hogy hallott a rehabilitációs lehetőségről, és sikerült rábeszélnie a gondviselő rokonomat, hogy küldjön el oda. Ha valaki nem szól, és nem próbálja meg elnyerni a család bizalmát, nem tudom, mi lett volna.

Bátran tegyük meg az első lépést, kérjünk segítséget
valakitől!

Ha bárkivel ilyen tragédia történik, mindig van olyan szervezet vagy segítő csoport, vagy akár személyek, akik tapasztalataikkal sokat segíthetnek. A segítségkérés természetes egy ilyen szituációban, semmi ok a szégyenre. Hiszen ki tehet arról, hogy megtörténik a felfoghatatlan? Ha nem próbálunk meg további lépéseket tenni az élet irányába, lelkileg is komoly sérüléseket okozhatunk önmagunknak és szeretteinknek is egyaránt. Ezt pedig bizonyára mindenki szeretné elkerülni. Hiszem, hogy minden tragédia kapcsán találhatók olyan megoldások, amelyek mind az elszenvedőnek, mind a környezetüknek egyformán megnyugtatóak. 

Ezt sohasem mertem kérni otthon, csak belül könyörögtem sírva…

„Kérlek benneteket, ha már valamit megtanultam önállóan megcsinálni, engedjétek, hogy közöttetek is begyakorolhassam, és elvégezhessem azokat a dolgokat! Akkor úgy érezném, nekem is van részem és feladatom a közösségi/családi életben, s nem csupán egy kiszolgáltatott és kiszolgálandó lény lehetek! Az önbecsülésem és a saját önértékelésem is újra egészségessé válhatna! Könnyebben ellenállhatnék a kísértésnek, hogy lustaságom magyarázataként a vakságom mögé bújjak. Kérlek, tegyétek meg ezt értem, annak ellenére, ha ez ijesztőnek tűnik nektek az elején és féltek! Együtt legyőzhetjük az aggodalmakat, hiszen nekem is voltak/vannak félelmeim! Vannak olyan emberek, akik szívesen megosztják tapasztalataikat, ezek átsegíthetnek a kezdeti nehézségeken, beszéljünk velük!”

Száznyolcvan fokos fordulat

A tanfolyam vége felé nagyon megharagudtak rám otthon. De nem azért, mert meghallották az imént leírt titkos kérésemet. Még csak nem is egy kamaszkori csínytevésről volt szó. Egy komoly felelősséggel járó jogi döntést kellett meghoznom. Ennek kimenetele érzékenyen érintette gondviselőmet, ezért azt mondta nekem, hogy ne is menjek haza többé. Iszonyú volt az egész, de a közlekedést tanító mozgástrénerem azt mondta:

„Te most már a leendő családodért vagy felelős!”

Ez a mondat visszhangzott bennem, amikor meghoztam azt a bizonyos döntést. S bár haza nem mehettem, azonnal beadtam a felvételimet az ELTE szociológia szakára. A Vakok Állami Intézetében, ahol az elemi rehabilitációs tanfolyam volt, megengedték, hogy ott lakhassam addig, amíg kapok kollégiumi elhelyezést. Az egyetemi évek alatt megismerkedtem a férjemmel egy református ifjúsági t
áborban. Összeházasodtunk, és négy gyermekünk született. Jelenleg Gyömrőn élünk kertes házban. Ez Budapest vonzáskörzetébe tartozik. Nagyon sokszor eszembe jut, hogyha akkor hazamegyek a négy fal közé, és nem az egyetemre, akkor vajon mi lett volna az életemmel?
– A férjed biztos sokat segít neked – állapítják meg sokszor.
Mindig kiemelem, ha megismerkedésünkről kérdeznek, hogy ő nem a vak nőt látta bennem, hanem a nőt, aki mellesleg nem lát. Már húsz éve annak, hogy megismerkedtünk, 18 éve vagyunk házasok. Nem ő az én támaszom, mert lát, hanem egymás támaszai vagyunk, kinek amikor erre szüksége van. És mindkettőnk legfőbb támasza a Jézus teljes elfogadó szeretetébe vetett bizalom. Innen merítjük erőnket saját magunk és társaink elfogadásához is.

A hivatásomról

Az egyetemet sikeresen elvégeztem. Hét éve vezetek egy blogot (Sikerül.com), célom ezzel a környezetemben lévő emberek bátorítása, motiválása. Ha énekelek egyedül vagy férjemmel, esetleg kórusban is, akkor is az élet örömüzenetének átadása indít. Szociológusként a társadalmi szemléletformálás a szívügyem, ezért egy sorstárssal megalkottunk egy zenés-verses kulturális műsort iskolás gyerekek számára Kutyák és kütyük világa címmel. Ezt a programot igyekszünk majd eljuttatni részükre, mint vállalkozók. Most viszont egy másik síkra terelném a mondókámat. A látás elvesztésének belső körülményeire.

A folytatás itt olvasható:
Vakság, avagy van élet ez után is 2. rész

Horváthné Dunaveczki Leona képe

Biztosan van valamilyen története, gondolata a fent írottakkal kapcsolatosan. Kérem, ossza meg velem bátran a hozzászólásoknál a like gomb alatt!


Privát üzenet küldésekülső, új ablakban nyílikTémajavaslat küldésekülső, új ablakban nyílik
Kapcsolatfelvételúj ablakban nyílik

Kép a Vakság, avagy van élet ez után is 1. rész cikkhez.