Vakon az utcán

 

Útvonaltanulás látás nélkül

(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)

 

Próbálta már elképzelni azt, hogy nem lát és így kell kitennie a lábát otthonról? Sokan megijednek ilyenkor saját érzéseiktől és azt gondolják, hogy mi is, akik nem látunk, ezt éljük meg nap, mint nap. Ha először gondolt bele ebbe a helyzetbe, akkor az is elképzelhető, hogy az ismeretlentől való félelem rettenti meg. Nem? Hányszor vagyunk új és mégújabb helyzetben, amitől tartunk, de bele kell menni, mert nincs más megoldás. Azután eltelik egy kis idő és mosolygunk, hogy az első alkalommal mennyire be voltunk rezelve. “Nagy úr a muszáj”, tartja a mondás, tehát ha valaki vak emberként nem szeretné négy fal között leélni az életét, s nem szeretné folyamatosan mások segítségét igénybe venni, akkor bátornak kell lennie, hogy legyőzze az esetleges félelmeit, s ki kell lépnie az ajtón túlra.

 

Első lépéseim

 

19 évesen kerültem fel Budapestre a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjába. Tudtam, hogy most három hónapig nem fogok hazamenni. Itt tanítják meg a felnőtt korban látásukat vesztett embereket az önálló életvitelre. Senkit nem ismertem. Akkor még telefonkártyával működő nyilvános telefonok voltak. A Vakok Állami Intézetében is volt ilyen készülék. Nekem létkérdés volt, hogy azt megtaláljam a hatalmas épületen belül, hogy legalább telefonon keresztül hallhassak ismerős hangot, beszélhessek a családdal, barátokkal. Emlékszem, hogy mozgástrénerem, Fehér Zsigmond, nagyon óvatos emberként azt javasolta, hogy az első nap csak a VERCS területén belül nézzük meg, hogy mi hol van, hogy tudjak majd boldogulni, ha ők hazamennek. Eltaláljak a wc-re, a konyhába, a szobámba. Én úgy éreztem, hogy többre is képes lennék és megkértem, hogy tanítsa meg a telefonfülkéhez vezető utat az épületen belül. Jellemző még ma is néha rám, hogy nagyobb sebességgel akarok haladni valamiben, mint ahogyan diktálják nekem a tempót. Zsigmond nagyon megértő volt, megértette, hogy ez számomra mennyire nagy lelki szükséglet. Úgyhogy aznap még a telefonfülkéhez vezető utat is megmutatta nekem.  Gyorsan akartam haladni, mert nagyon rossz érzés volt, hogy azért mert nem látok, nem tudok másokkal beszélni. Kezdő vak emberként pedig még nem volt bátorságom, hogy bárkitől segítséget kérjek, amit csak lehet, szerettem egyedül megoldani, vagyis szerettem volna.

 

Bottal, vagy kutyával?

 

Nagyon sokan megkérdezték már, hogy nekem miért nincs vakvezető kutyám. Én erre mindig azt mondom, hogy sajnálnám szegényt. Főleg egyetemista koromban nagyon sokat közlekedtem, kollégiumba laktam, s úgy éreztem, hogy a fehér bottal is sikerült egész jól boldogulnom idáig az utcán. Az elején egyébként a fehér bot használatát is el kell sajátítani. Nem mindegy, hogy hogyan fogjuk meg, hogyan érzékeljük annak segítségével a környezetünket. Van, amikor a bot végét folyamatosan a talajon kell tartani és úgy kell pásztázni az előttünk lévő utat, van, amikor az a célravezetőbb, ha csak két végpontot érintünk meg, s közben felemeljük. Van, amikor követünk vele falat, vagy éppen a járda szélét, fűsávot. Sokféle változata van egy ilyen eszköztípusnak. Aki látott már vak embert közlekedni az utcán, biztosan tudja, hogy van olyan bot, ami összecsukható és van olyan, ami nem. Az enyém ez utóbbi kategóriába tartozik. Viszont nagyon szeretem, mert üvegszálas, elég rugalmas, ami jó a közlekedésnél. Azért kellett idő ahhoz, hogy a kezem alá melegedjen a bot. 12 évvel ezelőtt voltam kint Németországban pár napot. Ott kaptam ajándékba egy összecsukható botot. Amikor azzal közlekedtem egy alkalommal, odajött valaki, megfogta a végét és elkezdte húzni maga felé és elszakadt az a gumi, ami azt biztosítja, hogy össze lehessen csukni. Így négy felé esett szét. Meg voltam lőve, hogy megyek bot nélkül tovább? Ha jól emlékszem egy másik vak társammal közlekedtem, hát rosszabb is történhetett volna.

 

Akadály, vagy támpont?

 

Amikor egy terepet bejárunk, útvonalat tanulunk, mindig azt is megnézzük, hogyha véletlenül másfelé keveredünk, milyen dolgokkal találkozhatunk. Egy szemeteskuka, póstaláda, vagy reklámtábla jelezheti azt is, hogy éppen jó helyen járunk, de akadályozhatnak is az eljutásban, mert beleütközünk, vagy amikor ki kell kerülnünk azokat, akkor esetleg előfordulhat, hogy nem találunk vissza oda, ahová kellene. Nagy pályaudvarokon nehéz, amikor emberek csoportját kell megkerülni, azután néha elég nagy kihívás visszatalálni a követendő “nyomvonalra”. Ha valami fejmagasságban áll ki a falból, az azért rossz, mert lent a bottal nem érzékelhető, s ha nem tudjuk, hogy ott számítanunk kell egy ilyen tárgyra, könnyen megüthetjük magunkat. Ezért nagyon jó, ha egy megtanulandó útvonalat szakértő szemmel vizsgál végig valaki, hogy el tudja mondani ilyen szempontból is, hogy mivel találkozhatunk a közlekedésünk során.

 

Útvonaltanulás baráti segítséggel

 

Volt már egy-két eset, hogy nekem sürgősen arra volt szükségem, hogy megtanuljam azt, hogy hogyan juthatok el egyedül valahová. Első ilyen eset az volt, amikor németet tanultam, és a tanárnőhöz kellett megtanulni az utat. Férjem igyekezett segítségemre lenni. Én megpróbáltam elmondani a vakos szempontokat a fentebb említett okokból, s ő hozzátéve kiváló érzékét, felmondta nekem, akkor még kazettára az útvonalat. Én ezt memorizáltam és sikerült is eljutnom épségben az adott helyre. Legutóbb pedig arra vetemedtünk egy látó barátnőmmel, hogy látássérült kórustársunknak mutassunk meg egy útszakaszt, hogy önállóan haza tudjon menni. Nagyon élveztük, hogy így is tudtunk egymásnak segíteni.

 

Ma délután egy virtuális közösségnek induló baráti társasággal leszek egy étteremben. Pótolhatatlan a személyes találkozás, még akkor is, ha nagyon szeretünk egymással levelezni. Ebben sem lehetne részem, ha nem tanítottak volna meg engem közlekedni. Szó szerint az életét kapja vissza az, aki meg meri tenni az első lépést, és gondos szakemberek tanítják meg a biztonságos közlekedésre. Így esély nyílik arra is, hogy a családi életből is jobban kivegyük a részünket, például Szilvikét én szoktam elvinni az óvodába. Köszönöm Zsigmond a munkádat!

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments