Vakmerő tetteim egyike

Bejegyzés adatai

Fiatalság bolondság, tartja a mondás. Bátorság, vagy vakmerőség, amikor két vak ember gondol egyet és elhatározza, hogy átússza a Balatont?

 

Most elképzeltem egy hatalmas merőkanalat, amivel valaki éppen kiemel két lubickoló emberrt egy kis tavacskából. Aki ezt teszi, az egy óriás, de még csak gyerek és nem mondták neki, hogy haggya békén a boldogan úszkáló ici-pici kétlábú egyedeket. Így történt, hogy elterjedt azon a vidéken a vakmerő kifejezés. S miért nem „embermerő” lett a szó? Az óriáscsemete ráhibázott és a több ezer egyed közül pont azt a kettőt sikerült kiemelnie a vízből, akik nem láttak. Ennek mennyi a valószínűsége? Vannak matematikát szerető barátaim, majd megkérem, ha olvassák, számolják ki, hogy 7000 emberből kettőt kiválasztani úgy, hogy azok biztosan a vak úszók legyenek, mi az esélye. Csak ez a két egyed nem látott, tehát a többiek száma 6998. Első ránézésre azért nem lesz egy nagy érték az eredmény, de majd meglátjuk.

 

Forró napnak néztünk elébe. Reggel hallottuk a rádióban, hogy épp aznap rendezik a minden évben szokásos Balatonátúszást. 20 éves voltam. Frissen kezdtem a vakos életet. Ez azt jelenti, hogy még csak pár hónapja volt, hogy elkezdtem megtanulni az önálló közlekedést, önkiszolgálást és egyebeket. Tele voltam kalandvággyal. Volt egy barátom, aki szintén látássérült volt, de ő úgy született. Nagyon sokmindent láttam tőle, bár vakmerőségnek tartottam néha, amit csinál. Mégis tetszett az élethez való hozzáállása azon a szinten, hogy bármiről el tudta képzelni, hogy megteheti. Az ő ötlete volt az is, hogy menjünk el erre a rendezvényre. Át sem gondoltunk semmit, csak felültünk, azt hiszem buszra és mentünk. Én mindig lelkes vagyok, amikor valakinek van egy gondolata és abban a pillanatban már kezdhetjük is a megvalósítást. A férjem is szereti a spontán kialakult helyzeteket, ami ilyen lelkesedésből ered, egy ötlet beugrik és már rajta is vagyunk, hogy megtegyük. Ha nagyon rákészülünk valamire, az nem mindig jól sül el, például az ünnepek néha nehezen alakulnak úgy, ahogy szeretnénk, mert a készülődést még tanulnunk kell úgy érzem. A rendezvény szervezői azért szerencsére nagyon profin előkészítették ezt a programot. Egészségügyi vizsgálat előzte meg az indulást és amikor minket megláttak, akkor közölték, hogy mi nem mehetünk úszni, csak ha valaki segít nekünk. Egyébként mindkettőnknek volt annyi látásmaradványa, hogyha sütött a nap, akkor láttuk a tükröződését, de igazából nem gondoltunk bele, hogy hogyan fogjuk tudni tartani az irányt. Nem gondoltunk bele, hogyha esetleg valami baj történik, hogyan találjuk meg az egyébként 50 méterenként állomásozó hajókat. Mi csak úgy elindultunk nagy vehemenciával. Baj volt ez? Nem, mert a szervezők egy mikrofonba bemondták, hogy két látássérült mellé önkéntes úszót keresnek. Megoldották, hogy ne maradjunk ki az élményből. Nem is sejtik, hogy ezzel egy életre szóló dolgot ajándékoztak nekem, nekünk. Mellém egy orvostanhallgató fiú jött. El is indultunk. Ahogy ő úszott, azt én hallottam és így tartottam az irányt. Nem szeretek gyorsan úszni, mert attól félek, hogy hamar elfáradok. Inkább lassan, de biztosan. Szerencsére a vízben biztonságban érzem magam, így nem volt gond, amikor egyszerre mindkét lábamat összehúzta a görcs. Elkezdtem lebegni a víz tetején és közben kiráztam a lábamból a merevséget és tudtam haladni tovább. Már három órája a vízben voltunk, amikor a segítőm arról beszélt nekem, hogy őt várják a túloldalon a barátai. Kérdezte, hogy esetleg nem tudunk-e gyorsabban menni. A vak barátom egyébként már sokkal előrébb járt a segítőjével, nem várt meg. Elgondolkodtam. Ez az ember vállalta, hogy mellettem úszik, de nem erre készült, várják mások. Én nem tudtam felmérni, hogy mennyit úsztam idáig, hogy mennyi ideig fog ez még tartani, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kiszállok a versenyből, had menjen a fiú a saját tempójában. Így is történt. Kiderült, hogy 3000 métert tettem meg. A parton vártam meg a barátom, aki végigúszta a távot, pontos számot sajnos nem tudok a műveletlenségem miatt, de 5000 méternél valamennyivel több a táv Révfülöp és Balatonlelle között. Aztán jött a meglepetés. Megkeresett a segítőm és nekem adta a pólóját. Azt, amit azok kaphattak, akik megúszták a távot. Úgy érezte, hogy ez jár nekem, mert biztosan átúsztam volna, ha ő ráért volna végig mellettem maradni. Ez már sose derül ki, de estére és másnap reggelre is úgy fájtak a végtagjaim, hogy el sem tudom képzelni, ha végigcsinálom az egészet, annak mi lett volna a következménye, egyáltalán bírtam volna-e. Amikor felveszem azt a pólót, mindenki azt kérdezi, hogy tényleg átúsztad a Balatont? Ilyenkor mindig végig kell mesélni a sztorit, mert most mit mondhatnék? Az idén lesz 14 éve ennek.