Kézzel, villával

Vicces és tanulságos történet a vak emberek étkezéséről

(szerda: akadálymentes hétköznap-tematikus nap jegyében)

 

Fényes szálloda, királyi fogadtatás. Beléptünk és mindenki sorfalat állt. Sorfalat álltak mindenhol, mert a szálloda ügyvezető igazgatónőjével volt találkozónk. Egy ott szervezendő konferencia ügyében jártunk férjemmel. Ma már mosolygok, de akkor nagyon kínosnak éreztem a helyzetemet. S hogy miért? Álljon itt egy ma már viccesnek tűnő, mégis tanulságos történet.

 

Akkoriban sokat bringáztunk tandemünkkel. Nem voltak még gyerekek és magunkat meg nem féltettük annyira az országutakon. Amikor Tihanyba kellett mennünk, akkor is úgy csináltuk, hogy feltettük a biciklit a vonatra, mert terveztük, hogy majd a Balaton partjának mentén kerekezünk egy nagyot. Aztán eleredt az eső. Mi leszálltunk a vonatról és haladtunk a komp felé. Ekkor lett durrdefektes a kerék. Onnantól séta üzemmódba váltottunk és a szállodához is gyalog kellett menni, tolni a tehetetlen járgányt. Közben sárosak, izzadtak lettünk, szerencsére az eső elállt, nem áztunk el nagyon. Képzelje el az olvasó. Két csumpis fiatal defektes kerékkel egy szombat délután megérkezik egy úri környezetbe. Legalábbis azért egy elegáns szálloda az ilyen. Az még haggyán. Bemegyünk a csillogó villogó előtérbe, fényes padló és egyebek, teljesen kiríttunk a környezetből. A bringát kint hagytuk. Sűrű elnézéseket kérve kezdtük az ügyvezetővel a találkozást. Ő pedig nemes egyszerűséggel kiadta a parancsot.

–         Fiúk, szereljék meg a biciklit!

–          Szombat van, nincs már nyitva semmi.

–         Nem baj, oldják meg!

 

Ezt amolyan határozott hangok mondta, nem sipítozva. Mentünk az éttermi rész felé és szó szerint minden alkalmazott sorfalat állt nekünk. Nagyon furcsa érzés volt. Koldusoknak látszottunk, de úgy bántak velünk, mintha királyok lennénk. Leültünk egy asztalhoz. A leveseket én nagyon szeretem és gondoltam, hogy akkor azt kérek. A hölgy viszont mindenáron azt szerette volna, ha salátát is eszek előtte. Addig beszélt, míg belementem, jó, megkóstolom az egyiket. Én ott szenvedtem a salátával, mert akárhogy ugye ott nem lehet elfogyasztani az ételt és nem volt benne jó gyakorlatom, hogy hogyan is ehetném azt szépen. Vagyis próbáltam szépen enni, ezért nagyon lassan ment a dolog. Akkor még frissen tanultam a vaksággal járó dolgokat. Közben a levest is kihozták, de nem szólt senki, hogy ott a leveses tál. Pedig én csak arra vágytam, hogy ehessek belőle. A férjem is „kezdő” volt abban, hogy mikor és mire kell odafigyelni akkor, ha étel van előttem. Mikor mit kell mondani. Talán már túl voltam a salátán és vártam a levest, amiről azt hittem, hogy még nincs ott. Gondoltam, illetlenség megkérdezni, hogy mikor hozzák már ki, egyáltalán, elég félénk voltam akkoriban. Ráadásul az is tett erre egy lapáttal, hogy egyáltalán nem éreztem magam királynak abban a helyzetben. Aztán, ahogy beszéltük éppen a technikai részleteket a konferenciával kapcsolatosan, kiderült, hogy most már eljárt az idő. Az igazgató hölgynek még haza kell sietnie, mert éppen tortát fog sütni a kislánya születésnapjára. Oda is szólt a pincérnek azt hiszem, hogy végeztünk, köszönjük az ebédet.

 

Micsoda?-tettem fel a kérdést magamban. Hiszen még a levesből nem is ettem. Ki se hozták. Lehet, hogy elfelejtették, hogy én azt is akartam volna enni? Nem baj, majd eszünk valahol máshol egy jót. Ha sietnie kell az igazgatónak, nincs mese. Ezt a salátaevést még gyakorolni kell, hogy gyorsabban végezhessek és ne maradjak le a fő étekről. Aztán egy furcsa mozzanatra lettem figyelmes. A pincér odajött és hallottam, ahogy valamit leemel az asztalról. Na mi volt az? Természetesen a leves. A leveses tálat vitte el úgy, ahogy hozta. Nem nyúlt hozzá senki. Ekkor megdermedt bennem az ütő. Nagyon ciki volt az egész helyzet. Ott szerencsétlenkedtem a salátával, aztán meg bele sem ettem a levesbe, amit én kértem ki. Pedig higgye el mindenki, én olyan éhes voltam. Elképzeltem, hogy most vajon mit gondolhat rólam a szálloda vezetője, meg a pincér. Ez sajnos egy gyengém. Az éhséget még csak elviselem, mert megoldjuk, de hogy mások szemében ki vagyok? Milyen látvány és milyen társaság? Szóval a pincér el is vitte a leveses tálat úgy, ahogy odahozta. A férjem nem volt éhes, ő eleve nem akart semmit enni, meg szerintem ő is szégyenlős volt abban a szituációban. Az igazgató pedig már ebédelt.

A fiúk természetesen meg tudták oldani a bringánk problémáját és tudtunk továbbhaladni szépen. Az igazgatónőre mindig szeretettel fogok gondolni, mert nagyon közvetlen volt.

 

Azok, akik felnőtt korukban veszítik el a látásukat, megtanulhatják az elemi dolgokat, ami az önellátást illeti. A késsel villával történő étkezést is az alapvető készségeknek tartja Csattos Márta, aki a Vakok Állami Intézetében vezeti a rehabilitációt. Azt a három hónapig tartó tanfolyamot, ahol megtanulhatjuk a vakos élettel járó hasznos dolgokat. Korábban itt dolgozott Néveri Katalin, aki pszichológus, gyógypedagógus. Voltak rendszeres klubbfoglalkozások is két hetente, amikor a régi tanfolyamosok találkozhattak a frissen megvakult emberekkel és tapasztalatot tudtak cserélni egymással. Ilyen klubbfoglalkozások alapján íródott egy könyv, amely ezeket a tapasztalatokat közli. Ebből idéznék most be pár sort a témához.

 

„Tibor: – Többször volt már szó arról,hogy mi vakok, hogyan léphetünk kapcsolatba a látókkal. Erről szeretném a véleményeteket tudni. Legyen az közeli hozzátartozó,szomszéd,munkahely stb.
Erzsi: – Ne szégyellje azt,hogy vak,nyíltan merje megmondani, neki hogyan jó, ha segítenek. Mert ha szégyelli,hogy vak,nagyon sok rossz dolog fogja érni. Ez a saját tapasztalatom. Amíg nem mertem  szembenézni azzal, hogy igenis, nem látok,sokkal több kudarc ért,mint amióta bevallom,hogy igenis nagyon rosszul látok.
Kati: – Ő egy fejlődőképes. Még mindig magának mondja, amit mond,de már mélyebb a meggyőződés.
ERzsi: – Mennyit fogok én még fejlődni!  Már enni is mertem vendégségben,s nem mentem haza éhen. Már el mertem fogadni a vacsorát,s meg mertem mondani,hogy én rosszul látok,s nem látom, mi van az asztalon. Belerakták a tányéromba az ételt és kész. Tavaly még nem mertem ilyet csinálni.
Tibor: – Egyszer voltam egy konferencián,ahol volt egy vak is a feleségével. Együtt mentünk ebédelni. Egyszer csak észreveszem, hogy a vak férfit a felesége eteti. Éreztem,hogy a füleim égnek. Ettől megáll az ész!
Miklós: – Amikor itt lementem ebédelni,sülthús volt a babfőzeléken. Az asztalnál ült egy vak ember,aki belenyalt a tányérba,hogy megtudja,mi van benne. Amikor megkóstolta a babot,visszaköpte a tányérba. A főzelékből kézzel kivette a húst. lerázta róla a főzeléket,s megette kenyérrel. Otthagytuk az ebédet.
Kati: – az a helyzet, ha nem mondják meg,hogy mi az étel és hol van a tányérban, a vak nem próbálgat,hanem megkérdezi. Ha valaki úgy él, hogy nem az etikett,hanem a célszerűség uralkodik az ilyen helyzetekben, ha ez a környezet megváltozik,véleményetek szerint meg fog ő változni?
Tibor: – Nem.
Zoltán: – szerintem a vakok pontosan olyanok, mint a látók.Egyik ilyen,másik olyan.”
Vak szempont-ok. Beszélgetések. Szempont Alapítvány, VERCS 2000-10-06 Piszkozat. A hibátlan verzió megrendelhető!

 

Az alapítvány oldalán egy igen találó idézetet olvashatunk:

“Visszaút nincsen, de utak vannak”

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments