Kentenich pedagógia

Egyik aranyérmesünk nyilatkozott egy kedves emlékéről, ami kislány korában történt. Egy általa nagyra tartott ember, példakép figyelmessége, ígérete csodásan motiválta. Amikor ezt a sztorit olvastam, jó értelemben, kirázott a hideg. Elgondolkodtam, hogy én vajon ki vagyok a gyermekem szemében? Egy „nagy ember” apró ígérete és annak betartása ilyen inspiráló egy gyereknek, hogy a végén küzd és tényleg olimpikon lesz?  Vajon válhat a szülő olyan naggyá csemetéje szemében, mint egy olimpikon? Vajon ígéreteink betartása adhat akár akkora motiválást, hogy az élete végéig kitartson?

 

A jó hír az, hogy igen. Ha megfelelően alakul ki a szülők és

A legkisebb gyermekünk, aki alig több, mint 2 éves, a földre borított egy egész zacskó rágcsálnivalót. Pici, apró, fincsin összetaposható csokis falatok. Melyik anya az, aki arra vágyik, hogy összeszedje a földről és közben felidegesítse magát. Bevallom őszintén, nálam az a gyakorlat volt beidegződve idáig, hogy ilyenkor hangosan jajgassak és felszólítsam a nagyobbakat, hogy szedjék össze, mert ők hagyták olyan helyen azt a zacskót, hogy a kicsi elérje, tehát ők tehetnek róla. Ez most is átfutott az agyamon, de aztán feltettem a kérdést. Lehet ebből a helyzetből valamilyen „örömös tevékenységet” készíteni magunk számára? Vajon hogyan hozhatok ki ebből valami jót, ami ugyanakkor neveli is őket?

 

Az örömös tevékenységek kifejezést nem véletlenül használtam,