Szégyen ide, vagy oda

Dolgokról, melyeket egy énekes sem úszhat meg, ha adni szeretne a közönségnek
 (kedd: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

Nem mertem önmagamat odatenni. Féltem. Másnak akartam látszani, mint ami vagyok. Ismerős? Mi történik akkor, ha önmagunk felvállalását meg akarjuk úszni? Folytatódott a Never Give Up gospel kórus munkája. A legutóbbi próbán nem voltam igazi önmagam és ezért nem is tudtam annyit befogadni, mint máskor. Miért? S milyen dolgok ragadtak meg mégis ennek ellenére? Aki olvasta már a sorozat korábbi cikkeit tudja, hogy Bolyki Balázs minden alkalomra tartogat értékes gondolatokat, hasznos információkat számunkra, amit igyekszem továbbadni, hogy minél több ember tanulságára szolgálhassanak.

 

Kétségbeestem

 

A próba első szakaszában ismét előjött a mozgásos rész. A tömegből úgymond, ki lettem állítva egy látható helyre Annával együtt, hogy aki lát minket, az minket nézzen. Gondolom azért, mert a múlt alkalommal sikerült ráéreznünk erre a mozdulatsorra. Egyszeriben zavarbajöttem. Éreztem, hogy elbátortalanodtam. Amíg a múlt héten „csendes kis magányomban”, elvegyülve a többiek között a körben, el voltam, mint a befőtt, most ezt ki kellett tenni mindenki szeme elé. Ó milyen könnyű önmagunknak lenni, amikor azt hisszük, nem lát senki. Egy körben állva ilyen érzése van az embernek. De amikor ki kell állni mások elé, akkor mi van? Szégyellősség. A tudat, hogy most mindenki nézni fog engem is, megbénított. Sajnos erre csak másnap, azaz ma jöttem rá, hogy ez volt a bajom. Ha ez ott azonnal tudatosul bennem és felismerem, akkor talán meggyőzhettem volna magamat, hogy nem kellene. Így viszont reflexszerűen bezárkóztam és nem tudtam egész végig felszabadulni, pedig nem végig kellett mások előtt lenni. Remélem legközelebb már okosabb leszek.

 

Az önbecsapás

 

Az éneklést már megszoktam naggyából, hogy mások előtt csináljam, de igazából akkor én naívan azt hiszem, hogy mindenki csak az énekhangomra figyel, ami persze nem igaz. Mégsem mondja senki egy koncert után, hogy milyen jó volt téged nézni, hanem esetleg a dalra tesznek ilyen-olyan megjegyzéseket. Pedig néznek és látnak az emberek minket. A testbeszéd árulkodik. Én könnyen esem abba a hibába is például, hogyha én nem látok, engem sem látnak, legalábbis szeretném ezt hinni. A vezetékes mikrofont is azért szeretem, mert van mibe kapaszkodni. Azt a tényt hogy valaki nem csak a hangomra figyel, hanem minden másra is, egyszerűen igyekeztem mindig kikapcsolni a tudatomból, mert nem találtam megoldást erre a problémámra. Ha nem gondolok erre, akkor talán egy szép nap meg is szűnik a probléma ugye? Talán sosem fogtam fel és sosem értékeltem a jelentősségét eléggé annak a látványnak, amit nyújtok a közönség felé. Ezt szerintem nem lehet nehéz megértenie bárkinek, hogy miért, de pont ezért kell a visszajelzés mégerősebben a látássérült emberek számára talán, hogy ne akarjuk magunkat becsapni.

 

Jaj, most mindenki engem néz

 

Balázs is érzékelte a bátortalanságot, tehát jött a visszacsatolás számomra, hogy látszom kifelé, hiába is akarnám tagadni. Elhatároztam, hogy utánajárok, hogy miért történt ez így. Szeretem tudni, hogy mire és miért reagálok éppen úgy ahogy, hogy legközelebb tehessek ellene. Nagyon nehezen került elő ez az emlékem, amit most le fogok írni, de azt hiszem, hogy ez egy olyan eset, ami elindíthatta ezt a szégyellősségemet. Gyerekkorunkban sokszor csináltunk magunk között táncversenyt. Egyszer ért egy olyan élmény, hogy szólt a zene és én nagyon beleéltem magam és nevettek. Azt hiszem az hangzott el, hogy jaj, milyen aranyos, amikor így beleélem magam. Ez nekem nagyon rosszul esett. Nem érdemes magamat adni, mert nevetség tárgya leszek. Pedig nem gúnyból mondták, akik mondták, arra emlékszem. Csak még azt nem értem, hogy mi volt nekem akkor ezzel a bajom. Ha ezt érteném, akkor ez segítene most is nekem. Majd továbbgondolom, hogy a rossz érzelmi reakciókat le tudjam építeni. Vagy lehet, hogy az a megoldás, hogy valami más kell, hogy felépüljön bennem és ez a fal magátol leomlik? Amíg ez nem sikerül, nem fogok tudni továbblépni és hiába szól a dal nekem az örömről. S ha nekem hiába szól, akkor hiába  éneklem, mert ebből a közönség semmit nem fog kapni. Ezt is sokat halljuk Balázstól. Én adni szeretnék, ebben biztos vagyok, mégha másban most még bizonytalan is.

 

Nicsak, ki beszél?

 

Például néha abban vagyok még bizonytalan, hogy éppen ki szól hozzám. Legalább már odáig eljutottam, hogyha nem ismerem fel az illető hangját, rákérdezek, hogy kivel beszélek. Azért ez még számomra a mai napig egy nehezen felvállalható szituáció, de a kórusban olyan sokan vagyunk és viszonylag ritkán találkozunk. Nem tanultam meg még felismerni mindenkit. Olyan jól esett, hogy megtudhattam Tündéről, hogy ő erre a problémára milyen érzékeny és előre mondta, amikor megszólalt, hogy ki ő és hogy mellette ki áll még. Az egyik barátnőm, aki lát és szintén kórustag, ő is arról beszélt nekem, hogy sokmindenkit ő sem ismer még névről és egyébként is rossz az arcmemóriája. Én erre csak ennyit tudtam mondani, hogy az enyém isJ Aztán ezen jót nevettünk.

 

Ha a sport velünk, kicsoda ellenünk?

 

Ismét egy újabb képet kaptunk ahhoz, hogy úgy tudjuk átadni egy dal adott szakaszát, hogy abban ott legyen a megfelelő feszültség, erő és lendület. A labdapattogtatás élményét, illetve a kosárra dobás élményét használta fel Balázs a szemléltetéshez. Mit csináljak, megint előjöttek az emlékek, amikor még láttam és kosaraztam. Á dehogy, csak kosárra dobáltunk. Az eredményeimre már nem emlékszem, valószínű ha lenne mire, akkor nem felejtettem volna elJ Mindenesetre ha gyerekkoromban nem is ért sokat az én játékom, most annál több haszna lett ennek. Eszembe jutott egy film, amit régen láttam, nem tudom, hogy mi a címe. Karatézni akart megtanulni a mestertől a gyerek. Be is vállalta, hogy mindent megtesz, amit mondanak neki. Egy ideig abból állt a dolog, hogy a mester vele mosatta le a kocsiját. Sok-sok időn át csak az az egy dolga volt, hogy mossa le az autót. Remélem, hogy jól emlékszem a részletre. A lényege az volt, hogy már ki volt akadva a gyerek, hogy ő nem ezt jött tanulni. Aztán amikor a mester megmutatta neki a különféle technikákat, akkor lehetett látni, hogy ezek azokból a mozdulatokból álltak, amiket már megtanulhatott a gyerek a kocsimosás közben. Így könnyen ment aztán a tanulás. Valahogy ez annyira megmaradt bennem.

 

Alapos alapozás

 

Megtudhattuk, hogy arra a bizonyos mozgásra is, amit annyiszor emlegetek, azért van szükség, hogy a levegő szabadon áramolhasson. Hogy reflexünkké váljon segíteni a hang útját a lehető leghatékonyabban. Most kicsit bizonytalan vagyok, hogy elég szakszerűen írtam-e ezt le, de erre most így emlékszem. Ez egy olyan alapozás számunkra, hogy még csak ez után fog jönni az igazi éneklés. Nem csoda, hogy olyan sok időt és energiát áldoz Balázs a próbákon erre, hiszen ő szeretné erős alapokra építeni azt, amit meg akar valósítani velünk. Most ezen keresztül azt is megtapasztalhattam, hogy egy gondosan elvégzett munka nem csak arra való, hogy nekem jó érzésem legyen, hogy lám, mindent megtettem, lelkiismeret letudva. Hanem ezzel rendkívüli megbecsülést tudunk közvetíteni a másik ember felé, aki felé gondosak vagyunk. Erre bizony nagy szüksége van mindannyiunknak.

 

A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos cikkek listája:

Csak álltam leforrázva

Az izzadtság édes illata

Zene és önismeret

Ahogy én látom őt (Bolyki Balázs)

 Teljesen ki-vagyok?

Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnek

Feladjam, vagy ne adjam fel?

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments