“Sírtál, most győzz!”

 

Legfrissebb kínlódásom krónikája

(csütörtök: pozitív látásmód – tematikus nap)

 

Lendület, lelkesedés, öröm, másfél év múlva kényszerűségnek megélt rabszolgamunka a saját magam által választott hivatás. Járt már így a kedves olvasó? Aki a kezdetektől figyelemmel kíséri ezt a blogot, észrevehette, hogy pár hónapja csökkenő tendenciát mutattak írásaim. Mind mennyiségben, volt, hogy minőségükben is sajnos. Amikor elindultam, minden nap került fel bejegyzés, alig vártam, hogy megoszthassam a mondanivalót, ami belül feszített. Ehhez képest az utóbbi időszakban örültem, ha hetente legalább egy írás megszületett, s a múlt héten már az is megtörtént, hogy a “Hálaadó falatok” inspirációs rovaton kívül semmi egyéb friss gondolat nem került fel az oldalra. Írói válság? Kiüresedett élet? Fáradtság? Egyáltalán probléma ez? Most mit csináljak? Beletörődjek, hogy ennyi volt és keressek új célt?  Nagyon nem tudtam megbékélni ezzel a jelenséggel. A süllyedő tendenciát, a megfogyatkozást bármiben, azt általában senki sem szereti. Eljött a pont, amikor kellőképp elégedetlen legyek ezzel a helyzettel ahhoz, hogy megoldást keressek és válaszokat. Ennek történetét írtam most le.

 

Mi történt?

 

Fogalmam sincs. Egy nap azon találtam magam, hogy nincsenek gondolataim, nincs erőm, hogy írjak, sőt, kedvem sincs hozzá. Fel is tettem a kérdést magamnak, hogy akkor ennyi volt? Másfél évig kitartóan dolgoztam a bejegyzésekkel, de már nem ez a dolgom? Újra át kellett gondolnom, hogy mit miért csinálok az életben. Kerestem az értelmét minden tevékenységemnek, mert feleslegesen semmibe nem szeretek energiát fektetni. Úgy éreztem, hogy ami bennem volt, az elfogyott, és nem hittem, hogy új gondolatok jönnének mostanában. Valahogy belefáradtam ebbe az egész blogírásba. Elvesztettem a kezdeti célt, motivációt. Most akkor engedjek ennek az érzésnek? Az ilyesmit nem jó eröltetni, mert az olvasók úgy is megérzik, hogy izzadtságszagú valami? Legyen számomra fontos ezek után csak kizárólag az éneklés? A könyv szerkesztéséről is csak dumálok február óta mindenkinek, de nem csinálom. Arra vágytam, hogy végre mondja már meg valaki, hogy pontosan mit tegyek, és megcsinálom, de egyedül küszködni azzal, hogy megtaláljam az utam, visszataláljak a régi önmagamhoz, ez egy kényelmetlen dolog. De ahogy ismerem magam, nem tetszene, ha bárki megmondaná, hogy mi a feladatom. Kivéve, ha nagyon bízom az illetőben és bölcs dolog, ha megfogadom a tanácsát.

 

Kiben bízom?

 

Megfigyeltem, hogy ha nincs tétje valaminek, akkor nagyon könnyelműen bánunk az információkkal. Bármit elhiszünk, szinte bárkinek, hiszen mi bajunk lehet, legfeljebb nem jön be, de nagy kárt nem szenvedünk. Amikor valóban, szinte az életünk múlik azon, hogy működő válaszokat találjunk, akkor teljesen más a képlet. Akkor már nem olyan könnyen hiszünk senkinek. Schlingloff Sándor, akinek az őszinte válaszkeresése példaértékű számomra, ő szokta mondani a következő hasonlatot az előadásaiban. Van két pohár víznek látszó folyadék. Az egyikben méreg van, a másik tiszta víz. Szemmel nem lehet megállapítani a különbséget. Az egyiket ki kel inni. Na ilyenkor veszi elő az ember az összes leleményét és tudását, hogy kiderítse, melyik a számára halálos kimenetel. Én még lehet, hogy hozzátenném ehhez a hasonlathoz, hogy egy sivatagban vagyunk. Tehát létkérdés, hogy inni kell.

 

A család, vagy a barátok nem tudtak segíteni?

 

Minden ember, aki körülöttem van, olyan ajándék felülről, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. A család szeretetteljes közegében lehetőségem van mindig arra, hogy az összes nyavajgásomat meghallgassák, próbálják megérteni. Az nagy dolog, ha nem kell csatákat vívni, hanem békesség lehet itthon. Természetesen a férjemmel, a gyerekekkel való törődés már eleve egy alapja annak, hogy érdemes élni. De ezen túl is kerestem még a helyem. Mi legyen a blogírással? Mi legyen a terveimmel? Mi legyen az énekléssel? Vágytam arra, hogy rátaláljak egy konkrét célra, amire ráfeküdhetek, a szétaprózódás nagyon jellemző az életemre. Annyira dühös voltam, hogy nem látom, hogy pontosan merre kell haladnom tovább. Annyira fájt, hogy úgy nézett ki, hiába kiáltok és kérek segítséget hetek óta Istentől.

 

“Sírtál, most győzz!”

 

Potyogtak a könnyeim, amikor Horváth Charlie dalszerzeményét hallottam a Bolyki Soul&Gospel Kórus koncertjén Rákoskeresztúron augusztus végén. Érintett, megrázott, átmelegített, ahogy énekeltek. Átengedtem magamon mindent, ami felém jött. Azt hiszem, ez az esemény volt az első kimondott szava Istennek. Láttam magam előtt egy hegyet, aminek az alján állok. S bár a dal előtt arról beszélt Bolyki Balázs, hogy egy csúcson lenni milyen magányos dolog lehet, mert kevesen jutnak el pl. az olimpiára, én azt éreztem, hogy bizony a völgyben, ahol elvileg sokan vannak, ott is igen magányos lehet valaki. Kevesen vannak körülöttem, akik annyira elszántan keresnék a saját elhívásukat. Valószínű, hogy sokaknál bejátszik a reménytelenség, hogy nincs értelme keresni, mert számukra nincs válasz, nincs lehetőség, vagy csak egyszerűen elvannak, mint hal a vízben, jól érzik magukat a bőrükben, nincs szükségük arra, hogy bármi is megváltozzon az életükben. De nekem nagyon hiányzott a régi önmagam, amit kb. egy fél éve kezdtem elveszíteni.

 

Konkrét lépéseimről

 

Erőt és bölcsességet kértem felülről, hogy mégis merre induljak a keresésben, kell-e valakihez konkrétan odamennem támogatásért, ki legyen az, akivel ezt meg fogom tudni osztani úgy, hogy érezzem, érti, vagy akarja érteni a problémámat. Átgondoltam, hogy kik vannak a környezetemben, akikben bízom, és kitől milyen jellegű segítséget kaphatok. Amíg lépkedtem ide-oda, keresve a lehető legkonkrétabb útmutatást, történtek váratlan események. Apró visszajelzések többek között, hogy milyen jó, hogy létezik ez a blog. Volt aki az oldal alapján kért tőlem konkrét információkat. Viszont történt olyasmi is, ami, ha rosszul állok a dolgokhoz, akár el is bátortalaníthatott volna.

 

Amit nem akartam hallani

 

Olyan érdekes. Amikor kérdéssel fordulok valakihez, sokszor már előre kigondolom a választ, bár ez nálam nem tudatos, ezt csak úgy megfigyeltem. Ilyenkor  nem számítok rá, hogy az illető valóban válaszol, és teljesen mást mond, mint amire én gondoltam, hogy mondani fog. Igen. Azt mondom választ kérek, közben a saját elképzelésem megerősítését várom. Ha nem azt kapom, akkor két dolgot csinálhatok. Megsértődhetek, vagy elgondolkodhatom rajta. Én az utóbbit választottam. Egy vállalkozási ötletemmel fordultam egy szakemberhez, aki felvetésemet végighallgatva

türelemre intett, ami a megvalósítást illeti. Ismerek olyan embereket, akiknek ha elmesélném ezt, azt mondanák, nincs önbizalmam, bátran belevághatnék, majd kialakul a tevékenység, és egyre profibb leszek közben. Az tény, hogy az önbizalmam nem minden területen egészséges, de valahogy úgy éreztem, hogy bölcs dolog megfogadni az akkor kapot tanácsot. Ugyanez az illető  olyan jövőbeli lehetőségeket vázolt fel elém, ami eléggé egyértelművé tette számomra, hogy mit kell tennem a közeljövőben. Ez lett számomra a második impulzus, ami hozzásegített ahhoz, hogy lendületbe jöjjek. Írni, énekelni, megtanulni megfelelőképpen kommunikálni, minél nagyobb gyakorlatra szert tenni ezeken a területeken, ezt kell most csinálnom. Ehhez találtam megbízható embereket, akik ígérték, segítenek nekem a fejlődésben.

 

A héten felgyorsultak az események

 

A következő megerősítő impulzus egy barátnőmmel történő beszélgetés volt hétfőn, amikor úgy igazán ki tudtam önteni a lelkem valaki előtt. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezt a beszélgetést szintén az a bizonyos Horváth Charlie dal hangolta elő. “Győztél, most sírj”, hangzott a felvételről, s én szótfogadtam ismét. Feltörtek bennem az érzések, pont úgy, ahogy a keresztúri koncert alatt, de ezek már az öröm könnyei voltak. Hiszen sikerült rátalálnom az útra, látom, hogy melyik hegyet kell megmásznom, győztem a kétségek felett, közben megtapasztalhattam mások segítő szeretetét, mellémállását. Az utóbbi napokban ettől a barátnőmtől “sorozatlövést” is kaptam a szivembe pár reggelen keresztül sms formájában, melyek szintén erősítettek és bátorítottak.   Ezek közül beidézek ide is pár sort:

 

“8 Ábrahám is a hite által engedelmeskedett, amikor Isten hívta, hogy költözzön egy másik országba. Elindult, bár fogalma sem volt róla, hol van az az ország, csak azt tudta, hogy Isten neki ígérte örökségül.

Miután odaért, ugyancsak a hite által lakott azon a megígért földön, de csak úgy, mintha menekült lett volna egy idegen országban. Sátorban lakott, akárcsak Izsák és Jákób, akiknek Isten ugyanazt az ígéretet tette.

10 Azért vándorolt, mert hittel várta azt a várost, amelynek alapja szilárd, és amelyet maga Isten tervezett és épített.” (Pál apostol, zsidókhoz írt levele 11. fejezet 8.-10. vers)

 

Mint egy kisgyermek

 

Én is pontosan ezt élem most meg. Tudom, hogy el kell indulnom a nekem kijelölt úton. Nem tudom, hogy hová fogok érni, de azt igen, hogy ki az, akiben bízhatom feltétel nélkül. Erről tegnap beszélgettem egy másik “utitársammal”. Ahogyan egy kisgyermek, aki még éppen hogy csak megtanult járni, kezét bizalommal az apukája felé nyújtja, úgy kell nekünk olyanoknak lenni, mint a kisgyermekek. Ahogyan Jézus beszél az Istenbe vetett hit lényegéről.

 

“Induljunk, érkezünk, adj nekünk társakat!”

 

A három éves kislányom ezt a dalt tanulta meg legelőször. Az Izsóp együttes felvételét hallgattuk sokat akkoriban. Meg kellett, hogy állapítsam, hogy bár a saját utam az enyém, de társakra van szükségem. Emberekre, akik bátorítanak, vagy akiket éppen én bátoríthatok. “Nem jó az embernek egyedül”, olvashatjuk a Bibliában. Milyen érdekes ez a kijelentés, hiszen Isten ott volt Ádámmal, mégis ez a Teremtő megállapítása! Én azt hiszem, hogy Éva megteremtése nem csak a férj és feleség egységéről szól. Számomra legalábbis mostanában az emberről, mint társas lényről is, akinek segít, ha nincs egyedül.

 

Saját kínlódásom egyik igen nagy haszna az volt, hogy megláthattam, hogy milyen jelentőssége is lehet egy koncerten elhangzott dalnak. Ez olyan volt, mintha egy orvosnak készülő diák életét megmentették volna egy kórházban. Egy áramütés a defibrillátorral, azután már jöhetett is az összes többi kezelés. Még nem vagyok erős, de lelki értelembe véve már legalább annyira képes vagyok, hogy felkeljek a betegágyból és kimenjek a mosdóba.

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments