Rohan az idő

Bejegyzés adatai

Tegnap voltam az utolsó szülői értekezleten az óvodában a fiúnk csoportjában. Mitha csak tegnap lett volna, hogy beirattuk. Persze az igazgatónő megmondta előre, hogy figyeljük meg, hogy milyen hamar elfut az idő, de ezt sosem hisszük el. Nehéz érzések telepedtek a szívemre. Annyira megszoktam már… Mit is?

 

Ati két éven keresztül egyedül volt ovis a családban, úgyhogy a közös sétáink anya-fia együttlétté alakultak, ilyenkor nagyon jókat beszélgettünk. Vele próbáltam meg életemben először gyerekkel közlekedni egyedül. Tudtam, hogy ő nem olyan, hogy kiszaladna a kezeim közül az autók elé. Emlékszem az első kérésre is az óvoda részéről, hogy Ati inkább velem jöjjön, mert akkor könnyebben megnyugszik bent. Valószínű, hogy ez azért lehetett így, mert én tudtam, hogy jó helyre viszem a gyereket, nekem gyerek koromban sem volt probléma, hogy oviba kellett járni. A férjemmel ez másképp volt és lehet, hogy ez tudat alatt kihatott felnőtt korára is, nem tudom. Mindenesetre ekkor lett egy olyan napi rutinfeladatom, amihez igazítottam az időt, már nem folytak szét annyira az események, mint amikor egy kicsi, meg egy pici van itthon. Akkor se reggel, se este. Emlékszem, hogy nehezen nyílt ki a fiúnk. Az első ebédjét egy lépcsőn volt hajlandó csak megenni, nem akart az asztalokhoz ülni. Játszani is csak az ovónénik társaságában akart és alig beszélt, ha megszólalt, akkor nagyon halkan tette. Ez szépen lassan változott. Nagyon jól esett, hogy nem eröltették a megnyílását, hanem inkább engem is bátorítottak, hogy majd meglátom, hogy ki fog nyílni ez a gyerek szépen, lassan. Ez így is lett.

 

A harmadik évtől már Pancsikával együtt vittem őket. Ennek az volt a nehézsége, hogy nem tudok úgy közlekedni, hogy mindkét gyerek kezét fogom, mert a bot is a kezemben van. Ha egymás kezét fogták és közben az egyikük engem is, akkor nagyon nehezen haladtunk, mert keskeny volt a járda és csak húztuk egymást. Mit csináljak? Kénytelen voltam megbízni az öt éves fiamban, hogy menjen előttünk egyedül. Kicsit féltem, de ment a dolog. Ahol át kell menni az úton, ott természetesen mindhárman együtt voltunk és én szólok mindig, ha mehetünk. Amikor kettőjüket viszem, abban az a szép, hogy egymással aranyosan viháncolnak, olyan is van néha, hogy előttem szaladgálnak, de azért ritka. Az egyikük fogja a kezemet és az út felénél cserélünk, hogy be legyek osztva, mindenki egyformán kapjon belőlem. Ha vannak vad virágok az út mentén, azt leszedik, nézik a csigákat, hangyákat, a kerítésen belüli házi állatokat. Van egy hely, ahol mindig van kis kutya, azt rendszeresen odahívják és megpusziltatják vele a kezüket. Emlékszem, hogy Ati az oviba járás elején mennyire félt a kutyáktól. Aztán megszokta az ugatást. Útközben mindig megbeszéljük, hogy ki mit álmodott, vagy éppen számolunk, vagy felsoroljuk a hét napjait, ami aktuális, de csak úgy spontán. Jó kedvünkből. Amikor a harmadik gyermekünket vártam, akkor már igen nehezen tudtam menni és meg kellett igérnem a fiamnak, hogyha már nem lesz nagy a pocakom, akkor gyorsabban fogunk haladni. Őt már zavarta a lassúságom.

 

Ha iskolába megy a fiúnk, akkor hová lesznek ezek az utak? Hiszen az épület itt van a sarkon, két perc és oda lehet érni. Persze ennek is lesz előnye, nem kell annyira korán kelni, mintha messzi laknánk. Más gyerekeknek tanyáról kell begyalogolni, mi meg itt sírunk, hogy közel a suli. Ha viszem majd Pancsikát még az oviba, be fogok-e még kanyarodni a másik csoporthoz is? Mi lesz velem, ha egy szép nap felnőnek a gyerekek? Velem? Igen, azért én magamat is szoktam sajnálni. Ugyanakkor a kíváncsiság is eltölt, el sem tudom képzelni, hogy pár év mulva milyenek lesznek. Most még Atinak az a legnagyobb bánata, ha elveszíti a kis báránykáját, amivel aludni szokott. Akkor ő is olyan elveszett. Tegnap ez a probléma is megoldódott, három nap után előkerült a szennyes kosárból. A középső lányunk bevallotta, hogy véletlenül a ruhákkal együtt azt is összefogta. Ez már nem számít. Még alszanak a gyerekek, de nemsokára ébresztem őket, hogy még egy pár hétig járhassuk együtt azt a bizonyos 10 percig tartó utat, amíg csak lehet, amit már annyira megszoktam, ami egy darabig hiányozni fog.