Rendezett körülmények nevelték a gyilkosokat

Tegnap hallottam a hírt a kegyetlen bűntettről, melyben kamaszok végezték ki áldozataikat fegyverszerzés céljából. Mi vezethet idáig? Nekünk, akik azt gondoljuk, hogy velünk ilyesmi nem történhet meg, mégis mi lehet a tanulság?

 

Biztosan mindannyian sokszor hallottuk már ezt a kijelentést, hogy én szeretnék mindent megadni a gyerekeimnek. Általában ilyenkor az anyagiakra gondol mindenki. Bennem egy hang mindig felteszi a kérdést, hogy mi az a minden? Német Zsolt kriminálpszichológus például azt nyilatkozta, hogy szerinte a kamasz gyilkosoknak hiányzott valami a családi életéből, amit ezekkel a bűntettekkel akartak kompenzálni, betölteni az űrt. Mi lehet az a valami, ami hiányozhatott annyira, hogy idáig jutottak a fiatalok az életükkel? Ha ezt nem tudjuk, akkor elképzelhető, hogy mi sem fogjuk észrevenni, ha valami baj van? Mi az ember valódi lelki szükséglete, ami nélkül nem tud létezni?

 

A barátaink, akik nem rég nálunk voltak egy napot, úgy nyilatkoztak, hogy nagyon jól érezték magukat. Csalódottak voltak előtte, mert a szemvizsgálat nem azt az eredményt hozta, amit vártak. Pontosabban az volt, hogy egy kísérleti programban való biztos részvételt igértek az előző vizsgálat alkalmával a sorstársamnak, hogy ő lesz majd az első, akinek beültetik a mikrochipet a szemébe és lehet, hogy nagy betűket is fog látni olvasni. A fényérzékeléshez képest ez nagy dolognak számít. Ezen a héten pedig azt mondták neki, hogy benne lesz az ötben, akiből Németországban kiválasztanak három embert. Szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy nem is biztos az, amit annak gondolt. Az is lehet, hogy az előző alkalommal félre értette az orvosa kijelentését. Teljesen mindegy, hogy hogy volt, a csalódottság érzése töltötte el a barátainkat. Igazából semmi extra nem történt. Nem volt hét fogásos lakoma, nem lelkiztünk, nem adtunk egymásnak ajándékokat. Megjegyzem, azért mi szeretünk ajándéktárgyakat adni a szeretteinknek és örülünk, amikor nekünk is hoz valaki valamit, szóval nem vagyunk mazohisták. Amikor előre megbeszéljük, hogy például ők is jönnek hozzánk, akkor mindig meglepnek valamivel, de ezt mi nem várjuk el, mégis jól esik. Ennek a vak barátomnak a kedvese például Hollóházán született és egyszer kaptam tőle egy porcelán macskát, mert tudta, hogy ez a kedvenc állatom. Azóta is ha a kezembe veszem, mindig erre a barátnőmre gondolok és az ő kedvességére. Tehát nem állítom azt, hogy semmi helyük az ajándékoknak. Most viszont spontán alakult úgy, hogy ők nálunk alszanak és mi sem voltunk nagyon rákészülve, hogy valaki érkezik hozzánk. Ezért is lepett meg, hogy mennyire köszönik, hogy itt lehettek. Mennyire meg tudtak nyugodni és meg is felejtkeztek a csalódottságukról. Játszottunk a gyerekekkel, segítettek palántázni, segítettek a főzésben, szóval mindent közösen csináltunk, amit aznap nekünk kellett. Beszélgettünk is, de egyáltalán nem a problémáról, vagyis megbeszéltük egy kis ideig, hogy mit gondolunk és kész. Nem erről szólt a nap.

 

Most szóljon egy tapasztalatom a másik oldalról megközelítve a témát. Egyszer velünk lett elküldve egy meglepetés, mi át is adtuk, de láttuk az illetőn, hogy ő arra a személyre vágyott, aki küldte az ajándékot. Láttuk, hogy szomorú, ezért még tovább is maradtunk nála és együtt kicsomagoltuk a dolgokat és játszottunk. Én ekkor döbbentem rá, hogy az ajándék semmit nem ér az ajándékozó jelenléte nélkül. Van egy asztali áldás, aminek a szövege kevésbé közismert, de nagyon illik ide.

 

Te hívtál minket a lakomára, az együttlétért tied a hála.

Mert úgyszerettél, emberré lettél,

KENYERET ADTÁL, VELÜNK IS ETTÉL.

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments