Rászolgált a nevére

Ki az, aki emlékszik rá, hogy a gyermekének miért azt a nevet adta éppen, ahogy hívják? Vannak, akik tudatosan választják ki gyermekük nevét, mert hisznek abban, hogy a név kötelez, vagy mert szeretnék olyannak tudni a gyermeküket, amit az jelent. Van egy kedves levelezőlistás barátom, aki egy éven keresztül minden tag névnapján beküldte nem csak azt, hogy mit jelent, hanem egy személyleírást is, hogy azokra az emberekre mi jellemző. Emlékszem, ez sokaknak tetszett. S most miért ezt a témát választottam? Attila neve azt jelenti, hogy atyácska. Kirándulni voltam vele és a többi ovissal mult hét csütörtökön és ez az atyáskodó jellem végigkísért a majdnem 7 éves fiam személyében. Milyen az, amikor a gyerek akar vigyázni az anyukájára? Akkor most következzen egy kis élménybeszámoló, az atyácskás történet.

 

„Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.” Aztán bepakoltunk a hátizsákba és elindultunk az oviba a buszhoz. Ekkor még én voltam „atyácska”, akarom mondani anyácska. Egész úton szenvedett szegény fiam, mert felrázta a busz. Odabújt hozzám a kis fejecskéjével, én fogtam a kezét és bátorítottam egyfolytában, na jó, nem egyfolytában, de azért mondogattam neki, hogy még egy kicsit bírja ki, mindjárt ott leszünk. Én ilyenkor érzem elemembe magam, amikor szükség van rám. A gyerekeim hozzám bújása mindig olyan jól esik. Szerencsésen odaértünk. Leszálltunk és Attila fogta a kezem, vezetett. Azaz előtte meg kellett, hogy fogja a botomat, hogy fel tudjam venni a pulcsimat, mert hűvösnek éreztem az időt egy kicsit. Táska vissza a vállunkra, aztán mentünk a kis vasúthoz. Kicsit szedni kellett a lábunkat, de Ati ügyesen vezetett. Most valóban az történt, hogy ő volt az, akinek figyelnie kellett rám. Máskor ugye mindig arról írok, például itt is azt tettem, hogy amikor megyünk az oviba, nem a gyerekeim vezetnek, ahogyan az látszik, hanem én vagyok a felelős szülő, aki elkisérem őket. Ezen a kiránduláson fordult a kocka. Ismeretlen helyen nem tudok vigyázni a gyerekeimre. Kivéve, ha olyan kicsi, hogy csak ülni kell vele egyhelyben és nem mászik még, csak a kezemben van, vagy magamra van kötve.

 

Elértük a vonatot és vidáman haladtunk. Atikám még éppen kezdett felocsúdni a buszos rosszullétéből, gondoltam, hogy biztos ezért nem akar menni a barátaihoz. Mondtam pedig, hogy nézze meg bátran, hogy ki hol ül, nem kell mellettem lennie, erre felállt, de velem szembe ült le. Anya okosabb volt és figyelt és hallotta, hogy fiacskája ott van, csak épp más oldalon. Leszálltunk és gyalog folytattuk utunkat a kiszemelt vadaspark felé. Az út első részében Atikám fogta a kezemet, aztán valahogy, már nem emlékszem, hogy hogy, de odajött valaki, igen, az egyik óvónő és már hármasban voltunk a sereghajtók. Aztán lehet, hogy látszott Attilán, hogy szívesen előreszaladna a többiekhez, ezt sem tudom pontosan, hogy hogy történt, de az biztos, hogy végre otthagyott a nagy fiam és előrébb ment a barátaihoz. Örültem ennek, mert hiszen ez volt az utolsó közös kirándulása a csoportjának, szeptemberben indul az iskola. A vadasparkban a másik óvónénivel is haladtam egy darabig, néha-néha ott volt a közelemben Attila, de aztán szerencsére egyre bátrabban mert felszabadultan játszani. Állítólag azért közben bizonyos időközönként vissza-vissza nézett, hogy velem minden rendben van-e, jó kezekben vagyok-e. Persze, hogy jó kezekben voltam. Az állatok közötti séta végén mindenki kapott fagyit, amihez járt egy kis sorsjegyszerű. Szerencsés volt Attila, mert beválthat mégegy finomságot majd egy üzletben. Ennek nagyon örült. Mégg a közeli játszóteret céloztuk meg, ott kirohangálták magukat a gyerekek. Na, én az ilyen időszakokat szoktam sokszor kihasználni telefonálásra, rég nem hallott barátok felhívására, de ott nem volt térerő. Maradt a rohangáló gyerekek zsivajának élvezése és a tudat, hogy biztosan szép helyen vagyunk. Próbáltam elképzelni, figyelni, hogy van-e valamilyen illat és közben valahogy eltelt az idő. Pihentem egy órát, üldögélve a füvön. Erre itthon sose szánnék időt, pedig fel tud tölteni engem, ha kicsit el lehetek magamban a gondolataimmal a természet közelségében.

 

A buszra felszállva ismét teljes mértékben anyukává változtam vissza. Megint rám hajtotta fejecskéjét a fiam, de most már nem volt rosszul. Álmos volt és aludt végig az úton. Na ekkor, mivel a busz zúgásának figyelése nem igazán tudna feltölteni, ez már nem a természet, most döntöttem úgy, hogy felhívom egy régi kedves barátnőmet. Sokmindent átbeszéltünk, megváltottuk a világot is ez akkor olyan jól esett. A buszról leszállva még bementünk az oviba, összeszedtük a dolgainkat, mert már a nyáron nem megyünk. Nagy köszönet jár minden felnőttnek, legyen ez más gyermek szülője, vagy az óvónénik, hogy felismerték a helyzetemet és segítettek nekem abban, hogy a fiam gyerek maradhasson a kiránduláson. Ugye másoknál a szülő az, aki vigyáz és együtt van önfeledten a gyerekével egy ilyen alkalommal, az én szerepem azt hiszem az, hogy vele legyek. A jelenlétem. Fel kell hagyni az olyan gondolatokkal, hogy miért menjek, hiszenm rám is vigyázni kell, szegény gyereknek rosszabb lesz csak, ha én is ott vagyok. Had mondjam el, hogy ennek a kirándulásnak is az volt a tanulsága, hogy Attilának rám van szüksége, majd ha kamaszodik, vagy lehet, hogy korábban is, nem lesz már ilyen igénye, hiszen az osztálykirándulásokon velünk sem voltak ott a szülők. Milyen jó, hogy nem voltam magamra hagyva a nehézségeimben és jó volt látni, hogy egy közösségben helye van mindenkinek. Nem kell félni, hogy mi lesz, ha így, vagy úgy alakul a dolog. Egy családban is, de egy ovis csoportban is ha közösségként működünk, akkor mindig sikerül kitalálni a megoldást, nem érdemes a nehézségek miatt távolmaradni semmitől. Nekem a pihenés, friss levegő, az együttlét volt ajándék ebben a napban, másnak meg lehet, hogy más, ki tudja. A lényeg, hogy adott mindenkinek valamit. El sem hiszem, hogy ezt én írom, nem mindig gondolkodtam így… Én sem szeretek mások terhére lenni, ahogy annyi mindenki, de ennél a gondolatnál előrébbvaló, hogy a fiamnak szüksége van arra, hogy vele legyek.

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments