Hálaadás, életöröm, bizakodó hit, a nehézségek tagadása nélkül! Horváthné Dunaveczki Leona, vak édesanya oldala.

Egy napon azon kezdtem gondolkodni, hogy miért van az, hogy a gyerekek nem azt kérik, amire szükségük van? A Bonanza banzáj egyik régi slágere szerint is „Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet.” Akkor mégis mit tegyünk, hogy azt adhassuk, ami jó a gyereknek, ő pedig ennek örülni tudjon? Ahogy

Van egy elengedhetetlen feltétele annak, hogy a legkisebb dolog is sikerülhessen az életünkben. Ez akkor tudatosodott így bennem, amikor egy kedves barátom egy igen finom sütemény elkészítésére bátorított. S mi kellett nekem ahhoz, hogy tényleg el is tudjam készíteni annak ellenére, hogy nem vagyok egy konyhatündér?

Van, akiknek nyűg, ha valamilyen ünnep közeledik. Szinte belerokkannak az előkészületekbe. Vannak, akik azt várják, hogy majd magától kialakul az adott nap, nem gondolják, hogy befolyásolhatják is bármivel. A véletlenre bízzák az emelkedett érzést. Aztán az elmarad és úgy gondolják, hogy lám, semmi értelme az ünnepeknek, ez a nap is ugyanolyan, mint a többi. Mit tehetünk, ha szeretnénk a hétköznapjainkat néha ünnepivé varázsolni úgy, hogy az ne teher legyen?

Ez meg mi a szösz? Mit jelent? Nem csak ez fog kiderülni, hanem akik végig bírják olvasni a mai napi bejegyzést, egy meglepetést is kaphatnak tőlem.

Fiatalság bolondság, tartja a mondás. Bátorság, vagy vakmerőség, amikor két vak ember gondol egyet és elhatározza, hogy átússza a Balatont?

Tegnap hallottam a hírt a kegyetlen bűntettről, melyben kamaszok végezték ki áldozataikat fegyverszerzés céljából. Mi vezethet idáig? Nekünk, akik azt gondoljuk, hogy velünk ilyesmi nem történhet meg, mégis mi lehet a tanulság?

Néha olyan elérhetetlennek tűnik, hogy bár együtt vagyunk, mindenki bent van a házban, senki sem dolgozik, már csak az lenne hátra a napból, hogy tartalmasan eltöltsük egymással az időt és mégsem így történik. Pedig milyen jól esne az önfeledt együttlét. Azért van nálunk egy dolog, ami mindig beválik ilyenkor.

Vigyázat, gyerekkel vagyok! Akár ezt is kiabálhattam volna közlekedés közben. Tegnap életemben először utaztam egyedül úgy fel Pestre, hogy az öt éves kislányom velem volt. Ha magam megyek, akkor általában könnyű segítséget kapnom, ha szükségem van rá. Attól tartottam, hogyha azt látják majd az emberek, hogy valaki fogja a kezemet, akkor nehezebb lesz

„Integetni fogok utánad!” Ez a mondat hangzott el a Farm, ahol élünk című film egyik részében. Meg is lepődtem, miért kell ezt kijelenteni? Éppen olyan epizód volt, amiben a család egyik lánya megvakul. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fognak ebből kihozni. Ez egy speciális helyzet, mégis, higgye el nekem a kedves olvasó, hogy a bejegyzés végére gyakorlati haszon is vár mindannyiunkat.

Régen nagyon szerettem, ha enyém volt az utolsó szó. Nem csak, hogy szerettem, hanem fizikai fájdalmat éreztem, ha nem én zárhattam lea  párbeszédet egy vitában. Ez nem tett jót az emberi kapcsolataimnak sem és az információ, ami szerintem nagyon sokat segített volna, az sem jutott el nyitott fülekhez az ilyen helyzetekben. Miért? Mi kell ahhoz, hogy valaki vegye az adást?