Hálaadás, életöröm, bizakodó hit, a nehézségek tagadása nélkül! Horváthné Dunaveczki Leona, vak édesanya oldala.

Mi a haszna annak, ha egy cső egyszer csak megadja magát és rossz helyen ereszti tovább a vizet? Például az, hogy egy ötlettel gazdagabb lettem a munkámat illetően. Más valami?

 

Mostanában két területen is kezdtek feltornyosulni a dolgok. Az egyik az a háztartás. Egyre nagyobb és nagyobb kezdett lenni a rendetlenség, amin azért megpróbáltam uralkodni, de valahogy nem sikerült teljesen legyőzni. A másik pedig az, hogy tele vagyok ötlettel, de nem tudom, hogy melyiket vegyem előre és melyiket

Reményik László könyvének a címe ez. Hogy lehet ilyen szempontból megvilágítani a látásukat elveszített emberek helyzetét? Nekem ez akkor jött le igazán, amikor az éjszaka közepén csak én voltam képes megnézni, hogy hány óra van. Sokan nem tudják elképzelni, hogy pár hétköznapi tárgyat  hogyan használunk látássérültként, úgyhogy ezekről is szó lesz.

Felháborító az a tapasztalat, hogy nem lehet illatos virágot vásárolni olyan könnyen. Mit élvezzek akkor egy ajándékban, ha már illata sincs?

Ebben a bejegyzésben lesz szó, hang és egy nekem küldött nagyon könnyű recept, amit akár meg is csinálhatnék a kedves családomnak, hogy aztán megkérdezhessék a gyerekek: – Anyu! Ezt mihez kellett volna enni?

 

Nem rég osztott meg velem valaki egy szép gondolatot, de szerzője ismeretlen.

„Ha gyerek születik egy családba, a szülőknek elkezd a testükön kívül dobogni egy új szívük, ami életük végéig együtt zakatol a sajátjukkal.”

Közeledik az anyák napja és most szeretném, ha azokra is gondolnánk, akik életünkben anyánk helyett anyáink voltak, vagy gondoljunk olyan szituációkra, amikor nekünk adatott meg, hogy azzá váljunk más gyermekek számára, ha csak egy pár percre is, vagy akár egy egész tanévre. Természetesen az apukákra is vonatkozik ez. A bejegyzés végén egy aranyos játékra is szeretném felhívni a figyelmet!

Tegnap nagyon sűrű napom volt. Voltunk énekelni fiatalokkal a Vakok Idősek Otthonában Budapesten, aztán rohantunk haza, mert itthon az oviban is aznap volt az anyák napi ünnepség. Két külön csoportban is jelen voltam és nagyon érdekes volt megfigyelnem egy-két dolgot. A fiatal énekeslányoknak üzenem, hogy a kalandos utunkról holnap fogok írni!

Nekem most derékig érő hajam van. Sokan kérdezik, hogy mióta növesztem és az évek száma mellé mindig egy történetet is elmesélek, mert bizony ennek jelentőssége van számomra. Egy új élethelyzet kezdetét jelzi. Jó, de mi lehet ebben olyan érdekes?

 

Nekünk sérülteknek az önállóságért talán jobban meg kell küzdeni. Hogyan jutottam el a „Nem növesztheted meg a hajad” helyzetből odáig, hogy saját családom lett? Egyébként kamasz korában

Íme egy terület, ahol gondjaim vannak. Azért egy-két rendszerezési szokásom van, ami egyedi szerintem. Erről is olvashat majd a kedves olvasó.

 

Három kisgyermek mellett nagyon nehéz nekem, hogy ne legyen rumli. A játékok folyton össze-vissza vannak, ha már nem bírom tovább, akkor rendszerezem őket, de hát

Erről a témáról nem így szokás beszélni. Mit akarok ezzel elérni? Figyelemfelhívás, vagy lehet, hogy ez az igazság?

 

Előfordult már olyan a kedves olvasóval, hogy valaki azzal próbálta bátorítani, hogy meglátod sikerülni fog, mert sikerülnie kell? Ilyenkor fel szokta tenni azt a kérdést, hogy mitől? Természetesen én is mindig nagyra értékelem azokat az embereket, akik

Miközben pár érdekességet leírok majd, hogy a vak emberek hogyan is közlekednek egyedül, az is ki fog derülni, hogy mi köze az egésznek a problémamegoldás készségéhez.