Csütörtök: Problémák és gondolkodásmód

 

GONDOLATÉPÍTŐ NAP

 

Ahogyan már egy korábbi bejegyzésben említettem, egy előzetes látogatást tett nálunk az „Álomépítők” stábjának két tagja pár nappal ezelőtt. Azóta nagyon sok lelkizésen vagyok túl. Mi lesz, ha bekerülünk a műsorba? Mi lesz, ha nem? Egyáltalán mit kezdjek az esemény hatására felbuggyanó álmaimmal? Tuszakoljam vissza oda, ahonnan előjöttek? Hogyan bírhatom ki augusztus közepéig normálisan, amíg nem tudjuk meg a választ? Ha az álmodozás egy bizonytalan gyötrődést jelent, és elégedetlenséget a jelen biztos dolgaival szemben, akkor valóban azt élheti meg az ember, amiről Vörösmarty ír az „A merengőhöz” című versében.

 

„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. …

 

…A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:”

 

Az egész verset kívülről kellett tudni az iskolában, nem csak ezt a pár sort. Akármennyire is mondták, amikor itt voltak a tévések, hogy ne éljük bele magunkat, ez nem így működött nálam. Mivel megkérdezték tőlünk, hogy miben tudna a műsor segíteni, ezért azóta is ez a kérdés jár a fejemben. Ha most tennék fel, már sokkal jobban el tudnám mondani. Csak azért is, mert megnéztem majdnem az összes részt az interneten. Akit érdekel, külsőTovább olvasom

Sok tényező van, ami miatt talán kihívásnak számíthat egyre inkább a hétköznapokban, hogy a számunkra legmegfelelőbb élelmiszert tudjuk beszerezni a lehető legjobb áron. Sokan több helyről oldják meg az alapanyagok vásárlását, vannak, akik egy helyen szeretik letudni az egészet, vannak, akik idő hiányában a kész ételt rendelik már meg online. Hogyan oldja meg a napi betevő falatok beszerzését egy vak fiatal hölgy általában? Milyen lehetőségekkel tud élni és hogyan?

Riport P. Évával
(részlet)

– Mesélj egy kicsit a körülményeidről.

– 35 négyzetméteres lakásban élek. Barátommal tartjuk fenn. Ő sem lát és én sem.

Tovább olvasom

Ki az, aki sokat küzdött már azzal, hogy megszűnjön a testvérek közötti adom-nem adom konfliktus. Olyan rossz látni, amikor nem tudnak megegyezni a 2 és az 5 éves testvérek egymással például nálunk. Mindkető gyereknek mindig ugyanaz a játék kell. Na jó, nem mindig, de ha egyszer is előfordul, már az is sok, ha emiatt sírás van. Mi nem szoktunk két egyformát venni, de biztosan hallottak már sokan ilyen történetet, hogy valaki így próbálja ezt a dolgot megoldani. Egy ösztönös cselekedetemre lettem figyelmes, ami segíthet azoknak, akik esetleg már úgy érzik, hogy minden eszközt bevetettek idáig, mégsem tudják megbékíteni sokszor a játékon veszekedő csemetéket. A mosoly hangjáról is szó lesz.

 

Van egy játék pénztárgép, amin persze megint összevesztek a lányok. Visítás, Tovább olvasom

Horváth Zoltán látás nélkül vezényelte le házának felújítását. Micsoda kihívás nemigaz? A téma apropóját az adta, hogy egy igen nagy meglepetés ért minket. Szombati Orsolya külső, akivel még alig több, mint egy hónapja találkoztam először, írt egy levelet az „Álomépítők” c. műsorba, hogy mi lehessünk az egyik család, akinek a házát újjá varázsolják. Micsoda kedves gesztus! Hogy jutott ilyesmi eszébe? Ez egy másik történet. Már el is kezdtünk álmodozni, hogy legyen mit felépíteni, ha minket választanak. Már maga egy ilyen levél megírása is egy olyan figyelmesség, amit nagyra értékelhetünk. Ennek az lett az eredménye, hogy a szerkesztőség holnap kijön megnézni a terepet. Nem tudom, hogy mik a szempontok, sok családhoz kimennek, mielőtt kiválasztják azt a bizonyos 8-at, akinek valóra váltják álmaikat az otthonukkal kkapcsolatosan. Egy biztos, hogy ránk férne mindennemű segítség. A férjem ezermester ugyan, de ez nem elég egy felújításhoz nemigaz? Mi kellene még hozzá? Hááááát…

 

Mindenesetre azon kezdtem el gondolkodni, hogy akinek nincs olyan ügyes férje, mint az enyém, ráadásul nem is lát, hogyan tudja eldönteni azt, hogy kiben bízzon, hogyan mer belevágni egy nagyobb felújításba? Hogyan ellenőrzi le a munkálatokat, vagy ki tud segíteni ebben? Kedves barátom és sorstársam házfelújításának alkalmával írt krónikájából szemezgetek ma.

Tovább olvasom

Ki az, aki dolgozott már kamaszokkal együtt? Az érzelmi hullámzások, gyors hangulatváltozások, hirtelen kialakuló ellentétek, erőteljes lelkesedések, hangos véleménnyilvánítások, beszédes hallgatások, őszinteség mindenek felett, csak pár tényező, amit eddig megéltem a közös dolgaink során. Szoktam segíteni fiataloknak itthon, hogy aztán közösen léphessünk fel és énekelhessünk. Nekem nagyon sokat ad az, hogy láthatom, hogy mindenki egyre ügyesebb, miközben én is sokat fejlődök az által, hogy értük nekem is haladnom kell az énektudásommal. Felemelő az érzés, amikor bármilyen kicsit is át tudok adni a magamébból nekik. Még akkor is, ha ezt amatőr szinten végzem. Megéri ez a sok szép dolog a szenvedéseket is? Például ha a tagok nem értenek egyet, azt nagyon rossz látnom. Ettől kifejezetten kikészülök, szenvedek. Ilyenkor jön elő mindig bennem a kérdés, hogy kell ez nekem? Ha ellentétek alakulnak ki, azt nagyon nehéz kezelnem, mivel ugye pedagógiát nem tanultam, csak a kicsi gyermekeimmel „kisérletezek” naponta, hogy hogyan lehetnének ők a világon a legjobb testvérek. Valami mégis hajt tovább, hogy ne adjam fel. Ezt a továbblépést pedig az élet megválaszolta és láthattam egy érdekes jelenséget, amiről a szakkönyvekben biztosan sokat írnak. Egy hirtelen érkező feladat meg tudja semmisíteni az esetleges széthúzást. Most megírom, hogy mi is történt velünk.

 

Egy jótékonysági koncertre voltunk meghívva fellépni itt Gyömrőn. Tovább olvasom

Meleg nyári este volt. 5 éves kislányommal feküdtem a sátorban, amit az udvaron vertünk fel, hogy tudjunk aludni a hőség ellenére is. Csak ketten voltunk, mert ő hamarabb álmos lett és megbeszéltük, hogy alszunk. Feküdtünk egymás mellett, én fogtam a kezét, mert így szeret elaludni. Megsimogattam hosszú hajacskáját, adtam a fejére egy puszit, aztán vártam, hogy elaludjon. Olyan érdekes, ezt már megfigyeltem, hogy amikor kettesben vagyok bármelyik gyerekemmel, akkor hirtelen előjönnek olyan témák, amire nem is számítanék. Bensőséges és mély beszélgetéseket kezdeményeznek ők maguk.

 

Valaki mondta, hogy állítólag ez az a kor, amikor a gyerekek Tovább olvasom

VENDÉGNAP

 

Bár a mult héten befejeződött Gyurka Anna Cica című novellája, az ahhoz kapcsolódó másik macsek története még folytatódik. Ez az utolsó része Mirci kalandjainak Matula tollából.

 

Egy hűvös pénteki napon érkezett el a pillanat.
Reméltem, hogy Mircike addigra már elvesztette a szűzességét.
Mert ha nem,

Szóval Ági már délután 2-kor végzett, és a gyerekek is kicsit izgatottabban siettek haza a suliból.

 

Tovább olvasom

Vajon tudnak teniszezni azok, akik egyáltalán nem látnak? Nemrég egy érdekes cikket olvastam ezzel kapcsolatosan, amit majd a bejegyzés végén be is fogok linkelni. Tegyünk fel még további kérdéseket is. Focizni, úszni, biciklizni, futni? Mi a helyzet a küzdősportokkal? Hogyan boldogulhat valaki látás nélkül a jégen? Falmászás? Van még ezeken kívül olyan sporttevékenység, amiről beszélhetünk a látássérültek esetében?

13 éves koromig vastag szemüveggel ugyan, de láttam valamennyit. Bot nélkül tudtam közlekedni. Sokat bicikliztem, játék Tovább olvasom

Csütörtök: Beszéljünk mindenről, ami a problémáink kezeléséhez jól jöhet!

GONDOLATÉPÍTŐ NAP

Csak maga a döntés fontos az életben, vagy az sem mindegy, hogy milyen irányban történik az. Lehet, hogy első hallásra evidens, de ez nem ilyen egyszerű. Találkoztam egy olyan véleménnyel nemrég, hogy mindegy, hogy hogy döntünk, maga a döntés ténye a fontos, hogy meglegyen. Miért tartom ezt ilyen lényeges dolognak, hogy kiderüljön a válasz?

Ha tudhatjuk, hogy nem számítanak a döntések, akkor végre megszabadulhatunk a nyomástól, hogy megoldásokat keressünk problémáinkra. Az élet tengerére ráfeküdhetünk és hagyhatjuk, hogy vigyen a víz, amerre jónak látja, vagy mondjuk nevezzük sorsnak. Ha viszont az derül ki, hogy létezik jó és rossz döntés, akkor pedig reménységet kaphatunk, hogy érdemes kikutatni a problémáinkra a megoldást, mert egy megfelelő döntésnek a következménye is kifizetődő lesz és nem kell beletörődnünk Tovább olvasom

A Minap egy esetről hallottam. Van egy fiatal vak pár, akiknél nemrég született egy kisbaba. Az egy hetes pici gyermekkel elindultak segítség nélkül babakocsival a császáros anyuka varratszedésére. Nem volt aki elkísérje őket, vagy úgy gondolták, hogy ez menni fog? Ez bátorság volt részükről, vagy vakmerőség? Angliában élő egyik kedves ismerősöm pedig arról számolt beTovább olvasom