Ne szólj szám…

Sajnos, ha beszélek, ha nem, rettenetesen fáj a fejem. Legszívesebben most írnék egy panaszos bejegyzést. Mit csináljunk, ha a hátunk közepére sem kívánjuk azt, amit tennünk kell?

 

Emlékszem, hogy az egyetemi évek alatt volt olyan időszak, hogy már alig vártam, hogy bizonyos tárgyakat már ne kelljen tanulni. Azt kívántam, hogy speciálisabb órákat vehessek fel és az érdeklődésemnek legmegfelelőbb dolgokról tanulhassak. Mikor végeztem, kijelentettem magamban, hogy soha többé semmit nem akarok már tanulni. Utáltam az élethosszig tartó tanulásról szóló gondolatokat. Egyáltalán nem vágytam életfogytig tartó ismeretbővítésre. A környezetemben azt láttam, hogy család, munka, tanulás és már nincs is idő együtt lenni egymással. Ezt én nem akartam soha. Olvastam egyszer valakinek a véleményét, hogy nem hisz a családbarát munkahelyben, mert eleve nem ért egyet azzal, hogy a nők dolgozzanak. Most ezt a kérdést nem vitatnám meg senkivel, de a helyzet az, hogy tanulni kezdtem nem is olyan régen, hogy aztán dolgozhassak. Ez a tanulás viszont már teljesen más, mint eddig. Sokkal inkább motivált vagyok. Olyan dolgokra lettem képes, amikre azelőtt nem igazán. Hajnalban kelni, törődni az időbeosztással és a tetteim hatékonyságának növelése is fontos szempont lett. Bárcsak úgy lehetne tanulni az iskolában a gyerekeknek, hogy így éljék meg ezt az egész folyamatot. Az ő kíváncsi természetüket felébreszteni és megtartani. Gondolkodásra serkenteni őket úgy, hogy ezt örömmel és természetesen tegyék, ez lenne a célom, ha tanár lennék. Megtanítani a gyermekeknek a kitartás művészetét, hogy lesznek nehézségek, de ha végigcsinálják a dolgokat, akkor nem fogják megbánni.

 

Vasárnap lesz a koncert, amit szervezünk és nagyon kíváncsi leszek, hogy hogy fog sikerülni, mert most nagyon nehéz így bármit is tevékenykedni, hogy rossz a közérzetem. Nem csak az enyém, de a gyerekeink sincsenek jól teljesen, legalábbis a legkisebb biztosan ugyanazt éli meg, mint én. Az anyatejből ő is részesül abból, amiből én. Nem csak a magam nyűglődését kell elviselnem, hanem kislánykánk rossz hangulatát is. Közben nagy tervekkel a fejemben meg kell írnom egy pályázatot is péntekre. Vajon sikerülni fog? Azt tapasztaltam, hogy amikor sokminden összejön, akkor az segít, ha egyenként, lépésről lépésre tesszük a tennivalót. A művészet a helyes sorrend felállításában is van, erre érdemes odafigyelni. Ez vígasztal most engem, hogy átgondoltam, van reális esély, hogy minden feladattal végzek időre, csak le kell csillapodnom, át kell gondolnom, hogy mit mi után, aztán meg csinálni kell. Ha valaki ott lesz vasárnap a koncertünkön, remélem, hogy azt fogja tapasztalni, hogy sikerült helytállnunk, nekem ez a célom, hogy mindenki úgy menjen haza, hogy teljesen feltöltekezett. Ha a másik dolog is sikerül, arról is hírt adok majd, sőt, következménye is érzékelhető lesz a honlapon. Kitartást kívánok mindenkinek, álljunk ellene a nehézségeknek és haladjunk, mert ez másoknak is ad!

 

 

 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments