Mit tegyek, ha nem hisznek nekem?

GONDOLATÉPÍTŐ NAP

 

Hallott már a kedves olvasó az ufó szindrómáról? Ha még nem, akkor csak annyit erről, hogy ez az a jelenség, amikor a környezetünk egyáltalán nem érti, hogy miről beszélünk, mit miért csinálunk, miben miért hiszünk. Biztosan mindenkivel előfordult már az, hogy egy általunk jónak vélt ötlettel segíteni szerettünk volna valakinek, de az illető nem fogadta meg a tanácsunkat. Ilyenkor lehet azt csinálni, hogy ráhaggyuk a másikra, vagy próbálkozunk még százszor, hátha egyszer majd rájön. Mennyire működnek ezek? Ha úgyhagyom a dolgot, akkor nem változik semmi. Ha erőszakoskodom, akkor sem változik semmi, maximum megutál a másik a piszkálásért és mégzárkózottabb lesz. Én viszont egy velem történt esettel szeretnék megmutatni valamit, amire én is utólag ébredtem rá. Nem kell, hogy végletekbe essünk. Találtam egy utat, ha valóban segíteni szeretnénk a környezetünknek.

 

Tavaly nyáron történt. Egy kedves barátunkhoz mentünk el látogatóba. Már akkor is barátkoztam az interneten végezhető tevékenységekkel. Erről beszélgetve vele, megkérdeztem, hogy miért nem ír blogot. Annyira tetszik a stílusa, lazasága, ez pont az a műfaj, ahol a legjobban tudna érvényesülni. Tudtam róla, hogy élvezi ha írhat és az életének az értelme az, hogy hasznos legyen a környezetének az, amit csinál. A közjóért szeret, illetve szeretne tevékenykedni, csak épp úgy látta, hogy nincs sok lehetősége erre. Én pedig azt gondoltam erről, hogy igenis van és azt is átgondoltam vele kapcsolatosan, hogy milyen sok embernek adhatna tartalmat és vidámságot. Aki a blogolás műfaját nem öncélúan választja, az pontosan tudja, hogy milyen csodás eszköz ez a dolog azoknak, akik arra vágynak, mint a barátunk. Egy szó, mint száz, bátorítani akartam erre az egészre. Lelki szemeim előtt láttam, hogy milyen lelkes lesz és milyen hálás azért, hogy elmondtam a boldogság titkát. Ez történt vajon? Egyáltalán nem. Miért? Ez úgy gondolom nem fontos  és úgysem tudnám megmondani, mert azt hiszem nem is kérdeztem meg. nem tudnám szó szerint idézni, a lényeg, hogy nem lett lelkes a gondolattól, de azért a blogolás, mint beszédtéma nem maradt tabu. Telt múlt az idő és úgy alakultak a dolgok, hogy nekem lehetőségem vált arra, hogy elinduljon ez az oldal és elkezdtem én blogolni a barátom helyett. Valahol el kell kezdeni, gondoltam. Nem tartottam jobbnak magamat nála, sőt, de láttam, hogy fejlődhetek, tanulhatok, csak el kell kezdenem és gyakorolnom kell. Írni nagyon szeretek és majd az olvasók „szemeiből” megtanulom érteni azt, hogy épp hol tartok ebben a folyamatban. Persze az is jó volt, hogy lettek oktatóanyagaim a szövegírásról, vagy a blogolás külsőmikéntjéről, de a belevágáshoz az írás iránti szeretetem és a nincs mit vesztenem érzése segített. Ráadásul pont ezt a szaktanácsot is kaptam Vida Ágitól, hogy kezdjek el írni és aztán a többi kiderül számomra is a folytatásban. Valamiből majd én is szeretnék jövedelemhez jutni. Miről és kiknek akarok, vagy tudok átadni valamit? Milyen stílus az, amivel el is tudom juttatni az üzenetet? Ráadásul ez az életemhez is sokat tett, mert kénytelen vagyok tudatosabban megélni a hétköznapjaimat, hogy hitelesen írhassak mindenről. Kedves barátunk az elsőként köszöntötte ezt az oldalt, ma már gyakorlatilag társszerzőnek is nevezhetném, mert majdnem mindenhez megírja a saját verzióját és olyan jól kiegészíti az ő stílusa az enyémet. Legalábbis szerintem. A kedves olvasó látta már Matula írásait? A tegnapi bejegyzés alatt olvashat egyet például. A téma is nagyon érdekes volt, ráadásul több oldalról is megközelítette, a stílus pedig magáért beszél. Érdemes őt bátorítani ugye?

 

Nekem nagyon sokat ad az a tény, hogy ilyen lelkesen hozzászól és arra bátorított ez az eset, hogy ami tényleg hasznos másoknak, az mindig a tettekkel kezdődik, nem szavakkal. Sok olyan dolgot látok én, ami szerintem több sorstársamnak segíthetne ilyen-olyan dolgaik területén, de először elkezdem én csinálni és ha valóban működőképes, akkor majd elhiszik, ha meg nem, akkor jobb is, hogy nem tartottak velem, mert akkor együtt tanulnánk a saját kárunkon. Azért mindig örömmel tölt el, ha a kedvemért, vagy saját magáért velem tart valaki az úton. Egy aprócska hozzászólás is azt jelzi felém, hogy érdemes csinálnom azt, amit csinálok és folytatásra inspirál. Nagyon jó érzés, ha olykor velemtart az olvasó a hétköznapok kihívásai, vagy örömei közepette! Ezt nem nehéz elhinni ugye?

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments