Mire vágyunk valójában?

Kedd: Mindenről, ami adottságaink és készségeink kamatoztatásáról szólnak.

 

TEHETSÉGNAP

 

Mindenki értette, hogy mit akartam kihozni a mult heti keddi napon Celine Dion álmából? Most nem a kedves olvasó szövegértelmezését szeretném lebecsülni, hanem csak azt próbálnám ezzel mondani, hogy volt, akivel beszélgettem és csodálkozott, hogy mit akartam a mult héten valójában kihozni az írásomból, mert ő mást gondolt. Úgyhogy egy kicsit visszatérnék még hősnőnkre, mert szeretném, ha feltennénk a kérdést és választ is kapnánk arra, hogy valójában mi volt Celine Dion álma? Miért lehet érdekes nekünk, akik esetleg épp arra vágyunk, hogy minél többen hallhassanak minket a színpadon, hogy választ kapjunk erre a kérdésre? Mi közünk lehet nekünk hozzá? Mi olyan kicsik és egyszerűek vagyunk…

 

Sosem felejtem el, nagyon felemelő érzés volt és egyben megrázó is. Miskolcon voltam éppen látogatóban a családomnál. Gitár is volt nálam, mert akkoriban sokat énekeltem így, hogy magamat kisértem. Voltam két alkalommal is gitártáborban, ahol megtanulhattam az alapokat. Olyan szinten tudok most zenélni, hogy egy baráti összejövetelen például elmegy, de azért színpadra nem állnék ki gitárral a kezembe. Mégis miért vittem gitárt akkor? A családom szórakoztatására? Nem igazán. Régi osztályfőnököm a gimiből a Hospis Alapítványnál önkénteskedett és megkérdezte, hogy karácsony alkalmából elmennék-e énekelni oda. Bizonyára sokan ismerik az olvasók közül az országosan is elismert tevékenységét ennek a hospis hálózatnak. Végstádiumban lévő rákos betegeknek próbálnak méltó körülményeket biztosítani, hogy a lehető legtöbb gondoskodásban legyen részük utolsó napjaikra, heteikre. Sok beteg ilyenkor már nem nagyon tud felkelni az ágyból, de akadt 10-15 ember, aki kiült az ebédlőhelyiségbe, hogy meghallgassa, mit szeretnék énekelni. Kérték, hogy ne legyen hosszú, mert nem tudnak sokáig ülni ezek a betegek sem. Gondolom gyengék és fájdalmas is lehet esetleg az ülés nekik is. Belecsaptam a húrokba. A karácsonyi üzenet mindenkinek ugyanaz, legyen valaki beteg, vagy egészséges. A levegőben szinte ki lehetett tapintani azt a csodát, amit én is átéltem. Mint egy gyógyír, úgy hatottak a dalok a lelkükbe és ez által az én lelkembe is. Volt, aki odajött és azt mondta, hogy még életében nem volt ilyen szép karácsonya. Micsoda? Halálos betegen egy pár ének után ilyet kijelent valaki? Biztos, hogy ez így is lehetett, hiszen miért mondana mást. Ezek az emberek már nem akarnak fejet simogatni, hogy bátorítsanak valakit, hanem kitör belőlük az öröm, ha végre valami kis boldogság csöppen az életükbe. Azokhoz még bekisértek, akik nem tudtak felkelni az ágyukból. Volt, akiknél a családtagok is épp látogatni voltak, úgyhogy ők is hallották az énekeket és nagyon örültek. Egyszeriben nem hogy elégedettséget éreztem belül, hanem kifejezetten túlcsordultam érzelemmel, annyira felemelt engem ez a dolog. Nem is hittem volna. Milyen nagyszerű dolognak lehettem részese. Nem az én ötletem volt, hogy odamenjek, úgyhogy hálás köszönetem a régi osztályfőnökömnek ezért a megtapasztalásért. Már megint a „véletlen” sodort egy olyan helyre, ahová most már tudatosan is menni lehetne. Miért is nem megyek ebbe az irányba?

 

Azt vettem észre, hogy valahogy azt súlykolja minden belénk, hogy a valódi elismertség az akkor van, ha valaki bejut egy tehetségkutatóba, ott felfedezik, aztán már minden sínen van. Celine Dion álma először az volt, hogy legyen egy hely, ahol minden este énekelhet, a film elején ezt az apja által vásárolt ivóban álmodta meg. Persze később már nagyobbakat is álmodott, de nézzük csak meg, hogy a film végén hová akart visszajutni, amikor épp a legnépszerűbb volt? Had ne áruljam el, inkább nézze meg mindenki a filmet, aki még nem látta, vagy aki nem emlékszik erre a mozzanatra!

 

Vajon mitől teljesedhet be az ember élete, ha valaki a csúcson is másról álmodik, mint ami van? Erről beszélgettem a minap egy barátnőmmel és tulajdonképp ezért is folytattam ezt a témát. Most, hogy a napokban visszaemlékeztem erre a miskolci élményemre és hogy keresem az utat, ahol valóban úgy érzem, hogy az énekeimnek helye van, elgondolkodtam, hogy mi az, amire tényleg vágyom és vajon azok a fiatalok, akikkel szoktam együtt énekelni, nekik mi okozna felemelő érzést, hogyan tudnék minél több tapasztalatot átadni nekik? Hiszen ahhoz, hogy valaki nagy színpadra kerülhessen úgy, hogy elismerjék előadását, már rutinnal kell rendelkeznie. Hol szerezhető meg és hogyan ez a rutin? Hol van ránk igazán szükség? Hová mennek kevesen fellépni? Hol van az, ahol örülnek, ha történik valami, főleg egy kis koncert? Itt helyben Gyömrőn milyen lehetőségek vannak vajon? Vajon a népszerűség és a nagy közönség előtti ismertséget mire lehet jól használni? Erre is látok azért szerencsére pozitív példát.

 

Ha az a lényeg, hogy mindig az adott közönségnek adjunk át valamit magunkból, amitől ők emelkedett hangulatba kerülnek, akkor legyen bár ez család, vagy többezres tömeg, teljesen mindegy. Ha saját magunk értékességének bizonyítása a cél és ezért akarunk minél nagyobb helyre kerülni, az céltévesztés, hiszen az értékünk már most hatalmas, nem a tapsok mennyiségétől függ, ezt a mult heti bejegyzésben tárgyaltam. Ha viszont a népszerűséggel valamilyen fontos üzenetet szeretnénk átadni, ami sokak életében hozhat pozitív változást, akkor igenis ki kell tűzni a minél nagyobb közönséget, mint célt! Azért a pénzkereseti szempontot sem hagynám ki, de erről szerintem érdemes lesz majd egy külön bejegyzést és párbeszédet indítanom. Én akkor lennék boldog, ha erőt és bátorítást meríthetnének sokan egy szép nap dalaimból, dalainkból, ha épp másokkal együtt teszem mindezt.

 

A mult heti bejegyzés itt található, benne a film linkjével:

http://sikerul.com/celine-dion-alma

 

 

 

 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments