Mindent jobban tudok

Bejegyzés adatai

Találkoztál már ilyen emberrel? Ha engem személyesen ismersz, akkor bátran állíthatod, hogy igen. Engem gyakran megkísért ez a gondolat és olyankor nagyon nehéz visszafognom magam. Mit tegyek mégis olyankor, amikor úgy érzem, hogy az általam megtapasztalt dolog segíthetne, de félek, hogy okoskodás lesz a vége?

 

Itt most be is lehetne fejezni ezt a kis írást és várni a hozzászólásokat. Vajon azok okoskodások lennének, vagy tanácsok? Mitől függ ez? Az adótól, vagy a vevőtől? Ha valóban adni szeretnénk át valamit, hogyan érhetjük el, hogy vegye a másik ember az adást?

 

Velünk történt, hogy az arany fülbevalót eljátszották a gyerekek. Fel volt téve magasra, hogy majd ha kilövetjük a lányok fülét, meglegyen, tudtuk, hogy elérhetetlenné kell tenni számukra addig, mert még kicsik, hogy vigyázni tudnának az értékre. Ennek ellenére megtörtént az, amitől féltünk, levadászta a nagyobbik lányka a kis ékszeres dobozt és persze nem tudott vigyázni a fülbevalókra. Nagyon megrázott az eset, mert már amúgy is olyan sokáig halogattuk a fülbelövést, már olyan régen megkaptuk az ajándékot és most elvesztek. Ha nem várunk ennyit, akkor ez most nem történt volna meg. Akiktől kaptuk, számunkra nagyon kedvesek  és arra sem voltunk képesek, hogy megbecsüljük az ő ajándékukat.

Ilyen érzésektől vezérelve kerestem a megoldást. Kétségbeesésemben arra gondoltam, hogy talán meg fogja tudni mondani a lányunk, hogy hol játszott vele és meg fogjuk találni. Minden rendben lesz. Érdekes volt ekkor megfigyelnem a saját viselkedésemet. A helyzet súlyossága miatt egyszerűen olyan ösztönösen a célra koncentráltam, hogy elkezdtem nagyon szépen és szelíden beszélni a kislánnyal. Tudtam, ha megszídom, akkor ellenkezik és sosem fog kiderülni a fülbevaló heye. Látszott is rajta, hogy ő is érzi a dolgok súlyát, annak ellenére, hogy nem kiabáltam vele és próbált erősen visszaemlékezni. Vette az adást. Ez nagyon elgondolkodtatott akkor. Nem voltam erőszakos és mégis partnerem lett a gyerekem? Hogy lehet ez? Aztán ráébredtem, ahogy utólag átgondoltam a történteket és itt kapcsolodik ez a dolog a mai témához.

 

A helyzet kellőképp súlyos volt a számomra és valódi célom volt az, hogy a másik fél be tudja fogadni az üzenetemet, mert sok mult ezen. Érdekesnek találom, hogy „vészhelyzetben” milyen találékony voltam, tudtam, hogy hogyan nem érhetem el a célomat, mégis a hétköznapokban nem mindig alkalmazom ezt. Lehet, hogy nem is akarok igazán adni? Lehet, hogy az önigazságom kielégülése a cél ilyenkor?

 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments