Miért akarjak bármit is?

„Integetni fogok utánad!” Ez a mondat hangzott el a Farm, ahol élünk című film egyik részében. Meg is lepődtem, miért kell ezt kijelenteni? Éppen olyan epizód volt, amiben a család egyik lánya megvakul. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fognak ebből kihozni. Ez egy speciális helyzet, mégis, higgye el nekem a kedves olvasó, hogy a bejegyzés végére gyakorlati haszon is vár mindannyiunkat.

 

A filmben a szülők nagy nehezen rászánták magukat, hogy elvigyék kislányukat egy olyan iskolába, ahol meg tudják neki tanítani az önálló élethez szükséges dolgokat. Az igazgató azt kérte a családtól, hogy három hónapig ne jöjjenek meglátogatni sem a gyermeküket, mert az a tapasztalat, hogy visszahúzza a tanulókat a jelenlétük. A környezet túlsegíti a vak embert. Hozzáteszem, ez nehéz ügy akkor is, amikor az ember hazakerül a régi környezetébe a rehabilitáció után. Csak nagy harcok árán tudjuk kivívni azt a fajta önállóságot, amit elsajátítottunk. Itt nem arról van szó, hogy minden megy azután, hanem arról, hogy amit megtanítottak, azzal éljünk. Közlekedés, önellátás, számítástechnikai alapok, braille írás olvasása stb. . Miért akarjon az ember bármit is csinálni, ha mások könnyebben és gyorsabban boldogulnak? A másik fél pedig kérdezhetné, hogy miért ne csináljam meg én helyette, amikor sokkal gyorsabban megy nekem az a dolog? Itt máris találkozhatunk a gyereknevelés kérdésével is, hiszen a szakemberek azt szokták javasolni, hogy vonjuk be minél több dologba a fiainkat, lányainkat. Nekik az tesz jót, ha kivesszük minél inkább magunkat a forgalomból. Milyen érdekes? Első látásra azt gondolnánk, hogy akkor teszünk jót, ha minden kívánságát teljesítjük a gyereknek. Ha ez egészséges szinten is így működik jól, mennyivel inkább segíthetünk sérült embertársunknak azzal, hogy türelmesen bátorítjuk és végignézzük, ahogy ő lassabban ugyan, de mégis megcsinálja az ő feladatát. Célokra, felelősségtudatra mindannyiunknak szükségünk van. Legyünk sérültek, vagy csak szimplán gyerekek. Ezek nélkül lehetetlen teljes életet élni. Ha ezt megkapja bárki, akkor szárnyalni lesz képes. Mióta gyerekeim vannak, azóta már nem azért kell bármit is megtanulnom, hogy bizonyítsak magamnak, másoknak, vagy hogy nekem könnyebb legyen és szabadabb lehessek.

 

Ahogy azt tegnap írtam, főzéshez igen csak nagy bátorításra lenne szükségem, inkább minden mást megteszek, de arra sajnálom az időt. Viccesen az egyik hozzászólásban ezt meg is említettem, hogy versenyt hírdetek az engem motiválni kívánók között. Erre  kedves sorstársam azt írta levélben, hogy ő elfogadna tőlem ajándékba sztrapacskát, amit én főzök. Nagyon megérintett ez a kijelentés, de a lényeges kérdés az, hogy van ennek akkora ereje, hogy túllépjek az „én sose fogok megtanulni főzni” című gondolatomon? Meg fogok tudni halni a saját elképzeléseimnek? Miért van az, hogy a család kedvéért nincs bennem lelkesedés az ételkészítés iránt? Szégyenérzetem is van most emiatt. Miért van az, hogy egy személyes konkrét kijelentés inkább motivál, mint egy általános elv, hogy főzni illik tudni egy háziasszonynak? Még nem jutottam el odáig, hogy át akarjam venni tőle ezt a feladatot. Ő olyan ügyes ebben. Miért is tenném ezt? Volt olyan alkalom, hogy megemlítette, hogy milyen jó dolog is az, amikor meleg vacsora van és az ő dolga csak annyi, hogy a kinti munkája végeztével elfogyasztja azt. Lehet, hogy neki is jól esne tőlem egy finom étel, csak ő olyan típusú, hogy nem szeret elvárásokkal benne lenni egy kapcsolatban. Úgy érzem, ha többb alkalommal is felidézném ezt a kijelentését a fejemben, akkor könnyebben elhinném, hogy igenis van értelme megtanulni pár finomságot főzni az ő kedvéért. Lehet, hogy egy konkrét személy életét megszinesíteni, kedvességgel és melegséggel betölteni inkább motiválhat bennünket, mint szépen hangzó elveket szajkózni magunkban, ami ellen ott legbelül lázadunk?

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments