Mi törté-Nick?

God bless you, éppen ezt mondjuk egymásnak, miközben én a vállára teszem a kezem és mosolygunk

 

Személyes élményeimről, Nick Vujicic magyarországi ittléte alatt

 

Egy egész országot megmozgató eseményen vagyok túl, vagyunk túl. Nick Vujicic itt járt hazánkban, előadásokat tartott. Ezrek figyelték és itták szavait. Mi pedig minden egyes alkalommal énekeltünk előtte, utána. A Never Give Up gospel kórus jövője mindezidáig bizonytalan volt, de tegnap kiderült: a munka folytatódik! Ezzel az örömmel a szívemben írom le most a hétvége eseményeit, ahogyan én éltem meg ezeket az előadásokat. Mit kaptam Nicktől? Én, aki nem látok? Mit adhattunk mi neki? Íme a beszámoló.

 

Hiánnyal élni

 

Az embereket rendkívül felvillanyozta az a tény, hogy Nick Vujicic eljön Magyarországra. Sokan várták már nagyon. A jegyek is rendkívüli gyorsasággal elkeltek. S hogy miért? Mert már megnézték a videóit, ismerték az ő üzenetét és nagyon kívánták fizikailag is látni azt, aki ő maga. Meg akarták tapasztalni annak az erőnek az erejét, amivel ő rendelkezik. Számomra ez a várakozás nem ezen a síkon zajlott.

Én magam is küzdök úgymond hiányossággal. Nem a kezem, lábam hiányzik, hanem a látásom. Hasonló lelki küzdelmek érnek engem is a hétköznapokban, és hasonló a reménységem is Nickéhez. Viszont az ő eljövetelére készülve mégis egy életreszóló dolognak lehettem és maradtam részese. Az, hogy a Never Give Up gospel kórus létrejött, Nick érkezésének köszönhető. Bolyki Balázs minden egyes fellépésnél külön kiemelte ezt a tényt. Mi nem léteznénk, ha Nick nem jött volna el. Számomra az eseményre történő készülés volt az a katartikus élmény, amit mások Nick előadásaitól vártak. Élveztem a kóruspróbákat és nagyon örültem, hogy lesz alkalom, amikor énekelhetünk, nem is egyszer. Többezer embernek adhatunk át valamit a dalokon keresztül. Hú, milyen jó lesz! Az, aki nekem sok erőt tudott átadni az alkalomra történő készülés során, nem kéz és láb nélküli ember, bár az ő életében is vannak olyan hiányok, melyek által az Isten egy szelíd és alázatos szívet munkált ki benne, úgy látom. „Nekem nem az számít, hogy valaki lehetetlennek látszó helyzetben csináljon lehetetlennek tűnő dolgokat” – gondoltam magamban idáig. Aztán kiderült, hogy dehogyisnem. Éppen ugyanilyen csodákból merítek erőt, csak én a szemmel láthatatlanokból.

 

Csendes csodák

 

Talán Balázs is egyetért azzal, hogy ennek a kórusnak az egész felkészülése olyan volt,, mintha kéz és láb nélkül kellene fekvő helyzetből felállni, ahogy Nick be is mutatta az emberek előtt az előadásokon, élőben. Mesélt is pár lehetetlennek tűnő dologról az életéből, amit aztán mégis megtett. Most én is elmondom, hogy ezalatt az időszak alatt engem személyesen milyen csodák értek.

Két hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy mire lehetek képes. Ahogy Nicknek a legkülönfélébb sportok űzése is csodaszámba megy, nekem az, hogy felszabadultan mertem mozogni, fel mertem magamat vállalni úgy, ahogy vagyok, rendkívül nagy dolog. Aki eddig figyelemmel kísérte a próbafolyamatokat a blogban, tudja, hogy milyen lelki vívódások és milyen fizikai akadályok álltak ennek útjában. A türelmes és gondos felkészítés meghozta számomra azt a csodát, ami nem a látványról szól, hanem az életemről. Megváltozott a hozzáállásom dolgokhoz, nagyon sok feszültségtől szabadultam meg és visszanyertem egyfajta szabadságot, amitől úgy éreztem, hogy a látásom hiánya miatt meg vagyok fosztva. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi van még bennem vajon? Egy alkalommal a próbán Balázs így fogalmazott: „Nem kell látni ehhez az élethez, menj bátran!” Ugye, hogy mennyire hasonlóan beszélt, mint Nick másoknak? Hiszen Nick is azt hangsúlyozta az előadásain, hogy neki nem kézre és lábra van szüksége, hanem magára az életre! Ismét bebizonyosodott, hogy a Lélek ugyanaz! Amit Nick hozott el, és ahogyan mi ezekre az előadásokra készültünk, ugyanabból a szellemiségből táplálkozott. Ez is egy rendkívüli csodaként hat rám.

 

Hálát adni a vakságért?

 

Nickkel először 18-án csütörtökön találkozhattunk. Mielőtt ez megtörtént volna, Balázs elmesélte, hogy milyen meghökkentő volt a sajtótájékoztató. Minden résztvevő valódi érdeklődéssel volt jelen, és nagyon sokan voltak. Nick pedig többek között arról beszélt, hogyha lenne keze és lába, és úgy tartana olyan előadásokat, mint amilyeneket szokott, senki nem figyelne oda. Ezért ő hálás az állapotáért. Ezt továbbgondolva tényleg, én is azt tapasztaltam, hogyha például írok vagy énekelek az élet szépségéről, teljesen másképp reagálnak az emberek, mintha ugyanezt látó emberként teszi valaki. Van egy dal, ami ebből a szempontból nagyon jó. Azt a kérdést feszegeti: mi az, ami szép? Idézek belőle:

„Mi az, ami szép? Ha vásznad hófehér, s csak vár egy képet. Mi az, ami szép, ha keresed a színt, vagy van, s érzed?” Én, amikor még láttam, nagyon szerettem a színekkel dolgozni. Nagyon szerettem rajzolni, festeni. Ezt a dalt például teljesen meg tudom élni, amikor énekelem, s biztos vagyok benne, hogyha vakon beszélek a színekről, szépségről, az teljesen mást jelent a közönségnek. Ahogyan Nick mondanivalója is másképp hangzik úgy, hogy nincs keze se lába. Depresszióról, önmaga elfogadásáról elhangzó mondatait hitelesen alátámasztja fizikai testének állapota, mimikája. Azért kéz és láb nélkül élni valóban elég ok lehet arra, hogy az ember ne akarjon létezni – ezzel talán mindenki egyetért. Ráadásul boldogan? Ilyen nincs, vagy mégis? Ebben a csodában az erő!

 

Rejtett vágyak

 

A sajtótájékoztatón egy megdöbbentő válasz is elhangzott Nicktől. Arra a kérdésre, hogy mit választana, ha valamilyen szuper képessége lehetne, azt felelte: a szívek gyógyítója szeretne lenni. Azon döbbentek meg a jelenlévők, hogy nem valamilyen fizikai természetű kívánság hangzott el.

Igen, Nick már megtapasztalta azt, hogy az élet több annál, hogy most tud-e futni, vagy sem. Én erről azt gondolom, hogy ez az ajándék megadatott neki. S nemcsak neki, hanem minden egyes embernek, akinek ugyanaz a reménysége és hite van, mint Nicknek. Egy olyan orvosban hiszünk, aki erre képes, és egyedül csak Ő képes rá. Mi a dolgunk, ha valóban gyógyítani szeretnénk? Megkérjük a doktor urat, hogy menjen oda a beteghez és gyógyítsa meg úgy, ahogyan azt Ő jónak látja. S miért ne tenné? Hiszen ez az orvos olyan orvos, aki fiaiként és lányaiként kezeli a betegeket. Úgyhogy Nick kívánságának gondolata engem arra inspirált és arra bátorított, hogy gyakrabban forduljak Orvosomhoz. Magamért és másokért. Köszönöm Nick, hogy hangosan is kimondtad ezt a legbelső vágyat, szükséget, mert már el is felejtkeztem róla, hogy ki is élhet a szívemben, ha teret engedek neki!

 

Tedd meg még ma

 

Ami még szíven szúrt Nick előadásaiban, az a magányossággal való küzdelme. Annyira tudtam, hogy miről beszél! Emlékszem, elmondta, hogy jelezzük még ma a környezetünk felé, ha valaki fontos számunkra! Feltette a kérdést: mikor tettük ezt meg utoljára? A holnapot nem ismerhetjük, nem vettük meg. Nem a miénk. Még ma fejezzük ki szeretetünket! Olyan jó volt, hogy ismét felbátorodtam valamire. Szót is fogadtam neki!J

 

Ami inspirálta Nicket és engem is

 

Számomra nagy ajándék volt az a tudat, hogy miközben mi énekeltünk, ő táncolt. Az utolsó előadás előtt már mindannyian nagyon fáradtak voltunk. Többszáz kilométert utaztunk Pécstől Debrecenig. Előtte is csak három órát tudtunk aludni, s a buszon, bár lett volna idő, ott nem pihentünk. Az emberek, akik várták Nicket és a kórust is, ugyanazt az erőt akarták megtapasztalni. Balázs is mindig azt szokta mondani, hogy a közönséget nem az érdekli, hogy mi éppen mennyire fáradtak vagyunk, vagy hogy milyen viharverte ágként érkezünk meg. Hiszen ők éppen azért vannak ott, hogy feltöltődjenek, és tőlünk kapjanak! S nemcsak a közönség, hanem Nick is ilyen állapotban volt. Erőre, feltöltődésre volt szüksége. Ezt onnan tudhattuk, hogy az előadás végén elmondta, hogy már nagyon fáradt volt, de abból, hogy mi énekeltünk, erőt merített. Micsoda megtiszteltetés! Énekléssel erőt adni valakinek, akiről már megint azt képzeltem, hogy nincs szüksége ilyesmire, mert belőle ömlik! Na de hogyan ömölhet? Csakis úgy, ahogy másokból is ömölhetne: sok-sok elfogadásból. Mindannyiunké az a Lélek, az az erő, az a szeretet, aminek üzenetét Nick elhozta! Mindannyian élhetnénk vele nap, mint nap! Csak el kell hinnünk, hogy létezik, és valóságos és szerető személytől jön! S ha mi befogadjuk, akkor megtelhetünk Vele és az túlcsordulhat, és kifolyhat belőlünk minden erőlködés nélkül! A miénk is lehet olyan erőteljes élet, mint Nické. Ez nem a kiválasztottak kiváltsága. Ebből az erőből bárki meríthet! A kérdés, hogy el merjük-e ezt hinni. Akarjuk-e ezt hinni? Volt még egy mondat, amit egy videó felvételen hallottam Nicktől:

 

„Az embereknek nem pozitív gondolkodásra van szükségük, hanem reménységre, melynek következtében pozitív lesz a gondolkodásuk.”

 

Számomra sokat adott a Nickkel történő találkozásomnak az a mozzanata, amikor ő azt mondta nekem: „Isten áldjon!” Örültem, mert ezt legalább értettem angolul is, és viszonozni is tudtam felé a gesztust. Amikor valakivel találkozom az utcán és úgy köszön el, hogy „Isten áldjon”, annyira boldog tudok lenni! Ez a legtöbb, amit adhatunk egymásnak a világon, azt hiszem. Áldást kívánni, közvetíteni a környezetünk felé, tiszta szívből.

 

Ha valaki újrahallgatná Nick Vujicic előadását, akkor itt egy hanganyagot találhat:

 

http://www.mariaradio.hu/lejatszo.php?hallgat=mr-2013_04_19_20_00_01.mp3 külső

 

 

 

 

A Never Give Up gospel kórus életével kapcsolatos cikkek listája, a legfrissebtől a legkorábbi feljegyzésekig:

 

A mélység csúcspontjaMi törté-Nick?Az indulás vége külsőMár nagyon izgulokKézfogóAz erő sodrásábanAz erő várótermébenAjándékozás és öröm a zenébenBüszkeség és Bali-ítéletSzégyen ide, vagy odaCsak álltam leforrázvaAz izzadtság édes illataZene és önismeretAhogy én látom őt (Bolyki Balázs) Teljesen ki-vagyok?Gospel kórus, ahol csak fogyatékos emberek énekelnekFeladjam, vagy ne adjam fel?

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments