Mi sikerülhet?

Folytathatnánk azzal, hogy kinek? A társadalom tele van előre legyártott válaszokkal, melyek között vannak tények, de igen sok a feltételezett igazság is.

 

Három kisgyermekem van. A két nagyobb már óvodába jár. Amikor a legidősebb fiunk 3 éves lett, izgultunk egy kicsit, mert nagyon ragaszkodó típus: vajon mi lesz vele az oviban? Az első nap apukája vitte be őt, de nagyon nehezen váltak el egymástól. A férjem mondta is nekem, hogy emlékszik, hogy gyerekkorában ő is sokat sírt, ha nem maradhatott otthon. Az jutott eszembe, hogy hátha ez nehezíti az elválást a kisfiunknál, úgyhogy elhatároztuk, hogy a következő nap én fogom elvinni az óvodába a gyereket. Én? Ki merjek menni vele az utcára? Mi lesz, ha kiszalad a kezeim közül az autók elé? Megbízható lesz „kint” is a kisfiam? Szót fog nekem fogadni? Tudok rá vigyázni? – ezek a kérdések csak azért fordultak meg erőteljesen a fejemben, mert én nem látok, és tudtam, hogy ha kimegyek az utcára a gyermekemmel, érte én vagyok a felelős. Kicsit furcsa érzés volt kilépni a kapun aznap reggel, de tudtam, hogy nem lesz semmi baj, itthon a kerten belül már leteszteltük sokszor, hogy hogyan tudok vele közlekedni. Nyugodt fiúcska egyébként is, megbízható. Ráadásul ő abban nőtt fel, hogy én nem tudok „ránézni” messziről, úgyhogy ha idegen helyen is voltunk, mindig a közelemben tartózkodott, sosem kellett utána szaladgálni, neki is ez jelentette a biztonságot. Ösztönösen ügyesen felmérte a helyzetet. Abban bíztam, hogy ez az utcán sem lesz másképp, én végig fogom a kezét, ő pedig nem fog elszaladni tőlem. Ezt teljes bizonyossággal tudtam. Bátran elindultunk. Útközben egyszer csak egy érdekes megjegyzésre lettem figyelmes:

– Milyen ügyesen vezeti az a kisfiú az anyukáját! – Micsoda? Ő vezet engem? Ekkor ébredtem rá, hogy ez teljesen természetes, hogy valaki így reagál, hiszen az ő elképzeléseiben én vagyok az a személy, aki segítségre szorulok, és a közlekedésben is vezetésre van szükségem. A segítő és segített személyekről alkotott elképzeléseink sokszor nem a valóságot tükrözik. Az, hogy bennünket milyen szituációban tudnak – vagy nem tudnak – elképzelni, az még nem szabad, hogy meghatározza a mi gondolkodásunkat magunkról és a lehetőségeinkről. Ha van olyan történeted, ami arról szól, hogy valami olyan dolog sikerült, amit ki sem nézett belőled senki, akkor oszd meg, kérlek!

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments