Mennem kell

Milyen érdekes. Amikor betegek vagyunk, akkor rákényszerülünk, hogy megálljunk, pihenjünk, hiszen fel sem tudunk kelni. Jó esetben nincsenek nagy fájdalmaink, csak mondjuk gyengék vagyunk, mint például mostanában a mi kis családunk. Ilyenkor nem esik nehezünkre nemet mondani a munkának. Máskor, betegség nélkül miért nincs így?

 

Életem egyik rendkívüli feladata volt számomra az, amikor elkészíthettem egy pályázathoz egy igényfelmérő kérdőívet. A városi bölcsőde kibővítésén dolgozott egy csapat. Engem mindig bátorít a bizalom, ha feladatot kapok és vállalhatok. Ennél az esetnél már csak az volt még jobb, amikor megünnepelte a város, hogy sikerült megnyerni a pályázatot. Részese lenni valami nagy dolognak, ez is lázba szokott hozni. Azóta tudom, hogy ha bármibe is fogok, azt érdemes minél több emberrel megosztani, nem csak azért, mert könnyebb véghez vinni, hanem azért is, mert úgy sokkal inkább magukénak érzik az emberek a végén a siker eredményét is. Mindenkit felemel a dolog. Ha tehetem, szeretek ebből sportot űzni, sajnos azért még van mit tanulnom, mert mindig akad ember, akit bevonhattam volna valamilyen tevékenységbe, csak megfelejtkeztem róla és csak hálás lehetek, hogy nem bántódik meg ezért.

 

Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ezen az ünnepségen énekelhettem. Választottunk többek között egy Zorán dalt is, melynek a szövege az apa és fia közötti kapcsolatról szólt. Azon belül is arról, hogy az elején az apa nem ér rá a fiával foglalkozni, később, amikor a fiú megnő, akkor már ez visszaüt. Sok embert megérintett a téma, sokan megköszönték, hogy azt ott elénekeltük. Gondolom azért is, mert ott olyan közönség volt, akik a kisgyermekekért élnek és dolgoznak és még érzékenyebbek a témára. Idéznék a szövegből egy kis részt, mert ez érdekes most:

 

„-Apa, mikor jössz?

-Fiam, mennem kell. Az élet csupa kötelesség, de sokat leszünk együtt még.”

 

Mi itthon vagyunk mindketten, olyan munkát sikerült találnunk, ami a kis gyermekeink mellett is végezhető az otthonunkban. Mégis, minket is szíven üt néha a felismerés, hogy ehhez képest kevés időt töltünk a gyermekeinkkel. Ha ezt felismerjük, akkor igyekszünk orvosolni a dolgot. Mennyiség számít? Minőség? Anyatársaim, akik sok könyvet is elolvastak már, arra szoktak bátorítani, nem csak engem, de másokat is, hogy hangolódjunk rá gyermekeinkre. Figyeljük a reakcióikat és így mérjük fel, hogy mire van valóban szüksége. Nem mindenki igényli a hosszú időtöltést, de a minőséget pl. annál inkább. Ha sokat civakodnak adott esetben, vagy már feltűnően sok a hiszti, akkor tudom már, hogy ezek üzenetek, hogy legyünk együtt, kifogyott az anyai szeretet üzemanyag, éhesek. S ilyenkor, ha például csokit kér a kislányunk, nem feltétlenül azt akarja, csak egy kis babusgatás és már el is felejti, hogy mit szeretett volna. Persze nem tiltott gyümölcs nálunk a csoki, de rá kellett ébrednem, hogy a gyermekeim kérései mögött meg kell látnom, hogy akkor éppen milyen szükségletére keres megoldást. Ez a művészet, az egymásra hangolódás művészete. Viszont, ha sorozatosan megfigyeljük, hogy mikor mire és hogyan reagál gyermekünk, akkor az az egészségének is jót tesz, beleértve a testit és a lelkit is. Jöjjön egy konkrét példa. Egyik árulkodik a másikra és amikor megkérdezem a hírhozó gyermekemet, hogy hol fáj, hol ütötte meg őt a testvére, akkor megmutatja, én megpuszilom és utána szalad tovább, már nem is érdekli, hogy mi történt. Ez nekem is nagyon meglepő jelenség volt, amikor először kipróbáltam ezt. Itt be is fejezem soraimat, mert sír a legkisebb és most mennem kell! Olyan a sírásának a hangszíne, hogy biztosan tudom, most konkrétan személyesen rám van szüksége. Azt is tudom, hogy néha viszont ők is szeretnek egyedül lenni, ahogy mi is.

 

Ha valaki kíváncsi a dalra, amiről beszéltem, itt meghallgathatja:

 

http://youtu.be/V-AgV6ciitk külső

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments