Kiemelt

Magyar Arany Érdemkereszt – utam

Blogbejegyzés annak alkalmából, hogy állami kitüntetést, Magyar Arany Érdemkeresztet vehettem át

(Csütörtök: nehézség plusz hálaadás – tematikus nap)

éppenátveszemakitüntetést

Az oklevélben ez szerepelt:

Magyarország köztársasági elnöke Horváthné Dunaveczki Leona szociológus részére az előítéletektől mentes, pozitív szemléletű és együttműködő társadalom megteremtését, valamint a sérült és fogyatékkal élő emberek életminőségének javítását önzetlenül szolgáló munkája elismeréseként a magyar arany érdemkereszt kitüntetést adományozom.

Kelt Budapesten, 2018. évi március hó 2. napján

Áder János (sk)

Szolgáljon ez a bejegyzés …

– Bátorításul azoknak, akik esetleg még most nem látják munkájukeredményét, de sok energiát és szeretetet fektetnek abba, hogy a gyermekek, fiatalok szépen nevelkedjenek. Sokat köszönhetek a tapasztalt felnőtteknek, akik mellém álltak! Minden gyerek és fiatal érzi, ha szeretik, és esetlenségét kedves terelgetéssel igazgatják.

– bátorításul azoknak is, akik úgy érzik, kevesek ahhoz, hogy hozzátegyenek valami szépet és jót mások életéhez. Mindig elég az, amink van, és azért, a látszólag kevés dologért is, mindig hálás lesz a környezetünk! Ezt tapasztalom.

Köszönet illeti azt a személyt, aki javasolt engem erre a kitüntetésre, köszönet az adományozónak is! Ezzel hatalmas bátorítást kaptam arra, hogy ne lankadjak el ezen az úton! De milyen is ez az út? Olyan, amin sokkal többen járnak, mint ahányról nekünk tudomásunk van. Miért mondom ezt? Az általaam megtett lépések miatt.

hegyiösvény

Elképzelhető, hogy lesz az olvasóim között olyan, aki úgy fogja érezni, akár ő is kaphatott volna ilyen elismerést. Amikor valaki önkéntes munkát végez, nem teszi mérlegre, hogy ez hol és mennyit fog számítani. Azokat az embereket nézi, akiknek segít. Őszinte tisztelettel vagyok minden kedves barátom és ismerősöm iránt, akikről tudhatom, hogy így élnek. Bár én nem tudok kitüntetést adományozni, de ezt a blogbejegyzést szeretném a csendes „szolgálattevőknek” ajánlani!

Állomásaim:

szomorútekintetűkutyusegyágyrateszimellsőlábait

I. „stáció”

Ültem egyedül az ágyamon. Fájt, hogy nincs aki megnézze, hová is költöztem. Az egyetemi kollégium üres szobájában pakolgattam a személyes holmiaimat, és vártam, mit hoz az új kezdet. Még soha életemben nem dönthettem önálllóan arról, hogy mikor és hová megyek, mikor és hogyan tanulok. Sosem volt saját kulcsom, amivel önállóan nyithattam és zárhattam a” szobát”, ahol lakom. A szabadság íze keveredett a családi hovatartozás hiányérzetével, fájdalmával. A nulláról kellett kezdenem felépíteni az életemet 20 évesen úgy, hogy előtte egyfajta burokban nőttem fel, ahol mindenben helyettem döntöttek. Ön élt meg hasonlót?

„Örök sötétség fenyegeti az adománygyűjtő lányt”

Mit szól ehhez ? Többek között egy ilyen címmel jelent meg cikk első önkéntes tevékenységemről. A majdani teljes megvakulásomra utaltak ezzel, legalábbis remélem. 🙂 Most még fényt érzékelek.

narancssárgánragyogónapfelkelte

Az egyetemi kollégium folyosójának végében többször összeverődött egy kisebb csapat, akik szerettek egymással beszélgetni. Egy ilyen alkalommal vetődött fel Kovács Mátyásban, hogy jó lenne valamilyen jótékonysági rendezvényt szervezni. Éppen akkor mesélte valaki, hogy intézménylátogatáson voltak nemrég a krízis szállón Budapesten. Nekem ők jutottak azonnal eszembe. Matyival összefogva elkezdtünk egy adománygyűjtő akciót, „Add a kezed!” címmel. Demeter Andi szobatársam is sokat tett biztatásával, technikai dolgokkal. Az egyetem kollégiuma is örömmel állt az ügy mellé, helyet biztosítottak, ahol gyűjthettem a beérkező adománytárgyakat. Szervezőtársamnak voltak ismerősei a roma érdekképviseletben, az ombudsmanhoz is eljutottunk és a BM sajtó és társadalmi kapcsolatokért felelős munkatársai is rengeteget segítettek, élükön Dr. Csányi Klárával. Számomra ő ma is egy példakép, láttam hogyan dolgozik. 21 éves voltam, sokat átadott az emberekhez és a munkához való viszonyának profizmusából. Nem csupán szavakkal, hanem tettekkel is. Nagyon sajnálom, hogy az idő sodrásában elvesztettem vele a kapcsolatot, és nem sikerült megtalálnom az interneten keresztül sem. Pedig olyan jó lenne, ha személyesen mondhatnék köszönetet neki újra! A szervezés lebonyolításán túl még egyes egyetemi tankönyvek felolvasásában is résztvettek munkatársai önkéntesként, magánszorgalomból.

„Közös a világunk”, mit jelent ez?

Két ízben került sor erre az összefogásra, 1999-ben és 2000-ben. Fővédnökséget vállalt Göncz Árpádné Zsuzsa néni. Nagy megtiszteltetés volt ez számunkra! Ő volt az, aki felhívta Dr. Kálmán Zsófia, a De juRe Alapítvány kuratóriumi elnökének figyelmét rám. Így vehettem részt, számomra az első „Közös a világunk” nemzetközi konferencián Debrecenben. A fogyatékos személyek társadalmi helyzetéről, a külföldi tapasztalatokból és a személyes kapcsolatok által nagyon sokat tanultam. Ekkor kezdtem el komolyabban gondolkodni a sérült emberek helyzetén, annak okain, és megoldásokon. Ekkor nyert igazán értelmet, hogy szociológia szakosként tanultam az ELTE-n. Ekkor hallottam először, mit jelent:

Nincs külön világa a vak embereknek, vagy más sérült személyeknek!

Mindannyiunknak ugyanabban a világban kell boldogulnunk!

Mindannyiunknak helye kell legyen ebben a közös világban!

Informálás, énformálás!

Hello Gyömrő!

Az alapítvány munkájába bekapcsolódtam a konferencia után, később kuratóriumi tag is lettem. Nagyon hálás vagyok a rengeteg lehetőségért, ami a közös munkát jelentette, mert nagyon sokat épültem ismeretben és lelkiekben is. Zöldfülűként kerültem az alapítványhoz, mégis olyan bátorítást kaptam Zsófiától, amit azelőtt sosem. Bizalmat szavazott, és különfféle feladatokon, projekteken keresztül adta át azt a lelkületet, és ismeretet, amik kellenek ahhoz, hogy megfelelőképp képviselhessem adott esetben a sérült emberek érdekeit a saját területemen. S hogy jön ide Gyömrő? Úgy, hogy a város is értékelte a helyi önkéntes tevékenységeimet. Úgy gondolták, hogy hozzájárultam az esélyegyenlőség ügyéhez is, ami számukra is fontos. Erről bővebben itt olvashat.

A szemléletformálás leghatékonyabb módja

Szeretném kiemelni, hogy minden egyes „akciót” egy csapat hozott össze. Azok, akiknek volt kedve csatlakozni az adott ötlethez, ügyhöz. Jótékonysági könnyűzenei koncerteket szerveztünk itt a városban, és ezeken a programokon éppúgy voltak sérült fellépők is, mint ép emberek. A szegedi Talent Tehetségkutató Énekstúdió vezetője, Györkey László pedig szakmai támogatásával abban segített, hogy az itteni gyerekekkel tudjak foglalkozni. Segíthessek nekik különféle dalokat megtanulni, hogy azokkal felléphessünk. Köztük egy sorstársam volt csak, Krizbai Teca, aki látássérült. Őt sokan ismerhetik a Csillag születik c. műsorból. A gyerekekkel, fiatalokkal való közös munkából megtanulhattuk egymás gyengeségeit és erősségeit. A társadalmi szemléletformálás egyik leghatékonyabb módja ez.:

Közösen tevékenykedni!

Bár még a gyerekeink nem kamaszok, de nemsokára azok lesznek, és milyen jól jön majd az a tapasztalat, amit az énekes gyerekektől kaptam! Van olyan egykori énekes lány, aki azóta már fiatal felnőtt, és néha együtt énekelünk a színpadon.

viharostenger

Nagyon sok kétségem volt, arra emlékszem, hogy kell-e nekem ezt csinálnom. Jó érzés így visszanézve, hogy sikerült kitartanom, ameddig a fiatalok akarták. Férjem is támogatott ebben, mint minden másban.

Család mellett hogyan?

Felnőtt koromban veszítettem el a látásomat. Részt vettem egy olyan tanfolyamon, ahol megtanítanak az önálló életre. A közlekedéstanulásért nagyon hálás voltam, mert szerettem jönni-menni. A VERCS-nek (Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjának) egy alapítványa is volt, a Szempont Alapítvány. Az ő programjuk keretében is, és a De juRe Alapítvány keretei között is sok osztályfőnöki órát tartottunk sorstársaimmal arról, hogyan is élünk. Segítettünk a gyerekeknek játékos formában eljuttatni a legfontosabb információkat, de főleg arra igyekeztünk, hogy a beleérzőképességük is fejlődjön. Hiszen sokféle élethelyzet van, amiben egymást segíthetjük. Ezekhez a programokhoz sokat kellett utazni. A Vak Repülés Színjátszó Egyesület tagjaként, több vidéki előadásunk is volt. Emlékszem, hogy friss házasként ez elég rázós helyzet volt, hogy egy-egy fellépés után elég későn értem haza. Döntenem kellett. Ha gyermekeket szeretnék, és egy kiegyensúlyozott kapcsolatot, akkor több időt kell szánnom a házastársamra és majd a leendő gyerekekre. Így lassan, elvarrva a megfelelő szálakat, egyre inkább itthon kerestem a feladataimat. De a szemléletformálásra való elhívásom tüze nem hagyott alább. Így, amikor lett egy kis időm a kisbabáim mellett, elkezdtem írni ezt a blogot. Hogyan indult? Mi a célom? A linkekre kattintva elolvasható.

kitüntetésemmelakezembenlátszikazérdemkeresztésazoklevélis

Az átadás napja (2018. március 13.)

Akkor még éppen nem voltam 40 éves, csak 39. Bár nem sok hiányzott hozzá. Fiatal vagyok. Nincs, nem is lehet mögöttem egy életmű, hiszen, remélem, fél úton járok még Földi életem ösvényén. Ez egy állomás – gondoltam. Megállok, számot vetek, és új lendületet kérek onnan, ahonnan ehhez a sok tevékenységhez erőt kaptam. Égi bátorításként éltem meg a tényt, hogy kitüntetést vehetek át. Nagy gonddal kerestük a legjobb ruhát, ami van, és felvehetném erre a megtisztelő alkalomra. Fodrász segített, hogy a hajam is más legyen, mint amilyen a hétköznapokban. És a lelkem? Hogyan öltöztessem díszbe? Délelőtt volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogyha most nem ülök le egy öt percre, akkor kirepülök az ablakon. Annyira felpörögtek az események és el akartam csendesedni. Meg akartam élni, amennyire csak lehet, hogy milyen megtiszteltetés ért. Hálát akartam adni, és imádkozni a jövőbeni tettekért, hogy kapjak bölcsességet, erőt! Férjemmel, a nappali közepén leültünk a kanapéra. Egymás kezét megfogtuk és meghallgattuk egyik kedvenc dalomat. A hangulata imádság, gyönyörű az egész. Fehangosítottuk, és kicsordultak az érzelmeim az arcomra.

Végiggondoltam az elmúlt húsz év dolgait, hogy mi mindenhez kaptam feladatot, lehetőséget, erőt Istentől. Hálaa neki érte, s az emberekért is, akik mellettem és velem együtt tevékenykedtek!

Bár ez a dal nem ilyen alkalomra íródott, mégis felemelő érzés volt hallgatni itthon, a szoba csendjében, fenséges hangzásvilága miatt.

Még a mai napig vannak olyan álmaim, ami másokért is kiált, csak félek belevágni. És sokszor azt sem tudom, hogy melyik dologgal kezdjem. De a legjobb egyszerre csak egyet lépni! Ezt most magamnak is írtam! Fiatalabb koromban könnyebben vettem bátorságot, száámomra még ismeretlen dolgok megtételéhez.

Nagyon várom a hozzászólásokat a like gomb alatt!

Privát üzenet küldéseFeliratkozás blogértesítőreTémajavaslat küldése

Kapcsolatfelvétel