Vakság, avagy van élet ez után is 2. rész

egy gyertya lángja

Folytatom történetemet most úgy, hogy nem a külső körülmények nehézségeit mutatom be, mint a Vakság, avagy van élet ez után is 1. rész c. blogbejegyzésben, új ablakban nyílikhanem a belső nehézségekre térek ki, ami ennek az élethelyzetnek a feldolgozását illeti. Bátorító lehet azok számára, akik hasonló súlyú problémával küzdenek. Hiszen a megvakuláson kívül még sajnos számos olyan élethelyzet van, aminél igen csak szükség van komoly erőforrásra.

A lelki békém útja

A megvakulást is gyászfolyamat követi, de meddig?

Azt hallottam, hogy egy egészséges lelkű emberben ez a folyamat egy évig tart általában. Bizonyára itt is vannak eltérések egyénenként. Ami nekem érdekes volt annak idején, az az, hogy a látás elvesztésével kapcsolatosan is használják ezt a kifejezést. De mit is gyászolunk ilyenkor? Igen, az elveszített látás tényének elfogadását hasonlóképp végzi a lélek, mint amikor szerettünket veszítjük el. Türelmesnek kell lenni saját magunkhoz és a környezetünkhöz is, akiknek szintén új a helyzet!

Szégyelltük az állapotunkat

afehérbotomszalaggalátkötve
Már szeretem a fehér botomat!

Több embert is ismerek, akik megvakulásuk után a fehér botot először nem szerették a kezükbe venni. Szégyelltük, egyfajta stigmatizáltságot, megbélyegzést éltünk át, ha használatba vettük. Nekem pl. legalább egy év kellett, hogy ne érezzem azt, hogy most biztos mindenki engem bámul. Eddig nem láttak nálam botot, most meg van. Szinte üldözési mániám volt ezzel kapcsolatosan. Ahogy azonban használat közben hozzámelegedett a kezemhez, ahogy egyre ügyesebben közlekedtem a segítségével, elmúltak ezek a rossz érzések. A fehér botnak és mozgástréneremnek: Fehér Zsigmondnak is köszönhetem, hogy kinyílt a világ számomra, miután megtanultam közlekedni. Munkatársai: Pászti Ágnes, Halász Zsuzsa, Balogh Gyuláné Mariann, Petre Ferenc mind-mind hozzájárultak önálló életvitelem elősegítéséhez. A fizikai segítség sokat hozzátett a lelki felépülésemhez!

A lelki segítségnyújtás elfogadásának nehézségéről

A Vakok Elemi Rehabilitációs csoportjában Névery Katalin pszichológus, gyógypedagógus sokat beszélgetett velem, és úgy voltunk együtt, hogy én észre sem vettem, hogy ő éppen a munkáját végzi velem. Megtalálta a hozzám vezető utat annak ellenére, hogy bennem azért erős ellenállás volt a pszichológiai segítségnyújtással kapcsolatosan. Sokat számított az is, hogy a sorstársak örömmel adták át tapasztalataikat.

Csak nézlek, csodállak, szebb vagy mit szem láthat!”

Ez egy dalszövegből való idézet. Az életem értelmévé vált egy idő után, hogy Isten szeretetében gyönyörködjem! Ebben nagyon sok örömöt találok, és nem korlátoz a látás hiánya. Ez egy őszinte, személyes vallomás, s nem azért írtam le, hogy elbagatellizáljam a vakság problémáját. De életem egy olyan erős alapja ez, ami mindenre kihat, tehát a vakság feldolgozására is.

Látni jó, a vakság tényét nem akarom szépíteni, hogy könnyebb legyen feldolgozni!

Csaba, a férjem mindig mondogatja nekem, hogy azért a látás az ki van találva. Ez így igaz, teljesen egyetértek. Hiszen megtapasztalhattam gyermekkoromban. Ha annyira „jó nekünk”, mint ahogy egyesektől hallottam, hogy „legalább nem csábít el a reklám csillogása”, meg hogy „legalább csak a belső értékekre nézek”, meg „biztos szebb a lelkem és ez a lényeg”, szóval ha ez a vakság ennyire „jó”, akkor miért nem akar senki sem megvakulni? Milyen érdekes, nem?! Persze, értem, hogy mindenki szeretne valami okosat és bátorítót mondani. De elmondom inkább a saját életfilozófiám!

Nem a rosszban keresem a jót, hanem a rossz mellett

hálanapló napraforgós borítóval

Tehát kimondom: a vakság rossz, úgy ahogy van! Viszont pl. értékelem, hogy még egy kis fényérzékeléssel rendelkezem. Így pl. az óraátállításnak nagyon tudok örülni tavasszal, mert akkor tovább van este világos. Látom még, hogy merre van az ablak, honnan jön be a fény. Meglátni a törődést és a szeretetet a másikban, vagy a csillogó értékeket ugyanúgy öröm számomra, mintha a szememmel csodálnám meg valakinek a szép arcát. Az elérhető élményekre fókuszálok, ezekért vagyok hálás! Nem arra igyekszem nézni, ami nincs, hanem arra, ami van. Hiszem, hogy erre a szemléletre a szerető Isten vezetett el. Ennek fényében adtam ki hat évvel ezelőtt egy úgynevezett Hálanaptárt, amelybe Salamon bölcsesség-idézetei mellett saját – nehézségeim között is megszólaló – hálaadó gondolataimat írtam le bátorításképp.

hálanapló barna mapppa hatású borítóval

Hiszek abban, hogyha azokra a dolgokra fókuszálunk, amiért őszintén hálát tudunk adni, akkor a problémákat is könnyebben feldolgozhatjuk!

Kutatás is igazolja, hogy a problémákkal való megküzdés képességére már az is kimutatható hatással van, ha valaki – csak egy hónapon keresztül is – minden nap feljegyzi hálaadásait. Erről Balog Melinda pszichológiai kutatásának cikke szól részletesen, ebben a blogbejegyzésben tettem közzé.új ablakban nyílik

Mi is vágyunk arra, hogy segíthessünk!

Természetesen nagyon pozitív dolog, hogy szinte minden előadáson az egyik legnépszerűbb téma a segítségnyújtás módja és mikéntje volt, amin jártam, vagy amit tartottam. Mindig el is mondom, hogy jó döntés, ha valaki odamegy a vak emberhez és megkérdezi, hogy segíthet-e, ebből baj nem lehet. (Blogbejegyzés és Youtube felvétel is született a témában)Hogyan segíthetek az utcán, ha látok egy sérült embert?új ablakban nyílik

De arról még nem igazán hallottam senkit sem beszélni, hogy mi, akik látássérült emberek vagyunk, miben és hogyan tudunk segíteni másoknak.

Én már nem az vagyok, aki voltam! – hangzik olykor a sóhajtás

Az ember könnyen gondolhatja azt, hogy a látás elvesztése után már nem tud úgy részt venni a közösségi életben, mint korábban. És amit tehetne, az nem elég, kevés. Én hiszek abban, hogy ha csupán egy embernek is szebbé, színesebbé tehetjük az életét egy kis aprósággal, már megérte! S harminc éve tartó vakságom alatt meg is tapasztaltam, hogy rengeteg lehetőség van ilyen állapotban is tenni dolgokat, ha kapunk rá elhívást és erőt.

Legkedvesebb történetem

Éppen el voltam keseredve. Szerettem volna látni, hogy haladok előre, és egyre több helyre el tudok jutni énekesként. Valahogy az volt bennem, hogy akkor biztos lehetek benne, hogy valóban számít és értékes az, amit és ahogy csinálok. Nagyon sok akadály volt előttem. Ahogy így szomorkodtam, egy születésnapi együttléten találtam magam. Egy erdőszéli háznál, tűz körül énekeltünk. Csaba, a férjem is hozott gitárt, és én elénekeltem az ünnepeltnek – és persze mindenkinek – a Via Dolorosa-t. Gyönyörű volt a természeti környezet, és a hangom olyan jól visszhangzott. Az éneklés közben gyereksírásra lettem figyelmes. Mikor vége lett a dalnak, megkérdeztem, mi történt.

Ilyet el sem tudtam volna képzelni soha!

Elmesélték, hogy egy közelben lévő ház erkélyére kijött egy kisgyerek, és azért sírt, mert a szülei be akarták vinni, miközben ő hallgatni akarta az éneket! Így végül a szülők is kint maradtak vele végig. Ebbe beleremegtem. Sokkal nagyobb örömöt éltem át, mint egy vastapsnál!!

Az alábbi felvétel nem ekkor készült, de szeretném megmutatni a dalt azoknak, akik még nem hallották tőlünk. Gyömrőn, 2009. húsvétján készült a felvétel templomunkban.

Együtt egymásért

A munkáimhoz és a családban végzett tevékenységekhez is nagyon sok olyan készségre van szükség, ami túlmutat a látás képességén. De most hadd írjak egy-két különleges esetről, amikben én sem gondoltam volna, hogy jól jöhet a közreműködésem. Például egyszer egy alapítványi kuratóriumi társamat, aki kerekesszékes volt, én segítettem a közlekedésben, miközben ő mondta, merre menjünk. A gimnáziumi évek alatt pedig sokszor megesett, hogy akik felolvasták nekem a tananyagot, azoknak elmagyaráztam a leckét, ha nem értették. A legfrissebb élményem most éppen az, hogy egy egyházközösség számára pályázatot írtunk, együtt a pénztárossal. Több sorstársam életében látom, hogyan igyekeznek minden képességükkel mások javát szolgálni. Ők példaképeim is ezért. 

Záró gondolat

Elvesztettem a látásomat, ez egy tragédia. Emellett mégis nagyon hálás vagyok azért, hogy több más dolog is működhet az életemben,
amelyeken keresztül aktív életet élhetek. Hiszek abban, hogy mindannyiunkban sok olyan képesség létezik, ami felfedezésre, kibontakozásra és kiaknázásra vár. Hiszek abban, hogy ezeket azért kaptuk, hogy általuk mi is építhessük egymást lélekben, vagy akár fizikai gondoskodás formájában is. Nagyon sok mindent meg lehet tanulni vakon, ha van kiért és miért élnünk! Ilyen helyzetben is kaphatunk, és vihetünk fényt mások életébe!

Vakság, avagy van élet ez után is 1. rész

Biztosan van valamilyen gondolata, története is esetleg, az olvasottakkal kapcsolatosan! Szeretettel várom a hozzászólást a like gomb alatt!


Privát üzenet küldésekülső, új ablakban nyílikTémajavaslat küldésekülső, új ablakban nyílik
Kapcsolatfelvételúj ablakban nyílik

Kép a Vakság, avagy van élet ez után is 2. rész cikkhez.