Felelőtlen vakok

A Minap egy esetről hallottam. Van egy fiatal vak pár, akiknél nemrég született egy kisbaba. Az egy hetes pici gyermekkel elindultak segítség nélkül babakocsival a császáros anyuka varratszedésére. Nem volt aki elkísérje őket, vagy úgy gondolták, hogy ez menni fog? Ez bátorság volt részükről, vagy vakmerőség? Angliában élő egyik kedves ismerősöm pedig arról számolt be egy alkalommal, hogy neki nem engedték, hogy ő vigye az iskolába a gyereket, úgyhogy amikor nem volt segítőjük egy kis ideig valami miatt, nem mehetett a vak édesapjával a kisfiú és kimaradt. Úgy látszik, hogy egyes szituációk megítélésének van kulturális jellege is. Maga a gyerekvállalás is sokszor a legkülönfélébb reakciókat váltja ki kis hazánkban, ha például egy sérült ember gondolkodik ilyesmin. Bátor tett, vagy vakmerő gondolat? Igazából azért lenne jó valamilyen támpontot találni, hogy hogyan tudjuk a lehető legjobban eldönteni, hogy mikor melyikről van szó, mert ha tudhatnánk, hogy egy dolog nem vakmerőség, csak bátorság kellene egy kicsi, akkor nem maradnánk le az élet adta legizgalmasabb és legszebb dolgokról sem. Ha viszont tudhatnánk valami alapján, hogy egy dolog vakmerőség, akkor megelőzhetnénk egy csomó bajt.

Pár eset, amiről már hallottam embereket, hogy elképedtek rajta, talán mert vakmerőségnek tartották:

3 gyermek vállalása és még egy negyediket is szeretnénk.
Balatonátúszás.
Közlekedés egyedül Budapesten.
Óvodába kísérem a gyerekeimet (egy helyen át kell menni egy forgalmas úton).

Mi lett volna, ha ezekbe a dolgokba bele sem vágok? Maradt volna a szürkeség, egyedüllét és a négy fal. Aki ismer, az tudja, hogy én nem vagyok egy olyan ember, aki mindenre azt mondja, hogy lehetséges. Igenis szeretem megtalálni a határaimat, de azt gondolom, hogy sokkal messzebb vannak, mint ahogyan azt sokszor képzeljük. A mult heti esetemen keresztül megmutatnám, hogy én hogyan döntöm el a kérdést, hogy valami sikerülhet-e nekem, vagy sem. Valamibe belevághatok-e, vagy sem. Az életet szeretem kiszínezni, de nem minden áron.

Egy barátnőm írt egy levelet egy levelezőlistán, hogy ő elmegy a Siketvakok Országos Egyesületének rendezvényére és kérdezte, hogy ki tart esetleg még vele. Én magam nem terveztem, hogy mennék, mert úgy gondoltam, hogy egyedül nem találnék oda és ismeretlen helyre gyerekekkel menni egyedül nem biztonságos. Ha őszinte vagyok, akkor hozzáteszem azt is, hogy a programról korábban olvasva sem gondoltam, hogy minden követ meg akarnék mozgatni, mert a hőségbhez nem lett volna kedvem a városban a gyerekekkel. Pedig a program kiválónak tűnt, gondoltam annyi a legtöbb, amit tehetek, hogy megírom az oldalon a felhívást és bátorítok mindenkit, hogy menjen. Ebbe bele is nyugodtam és ekkor érkezett az a bizonyos levél. Felcsillant a szemem. Ezzel az anyukával már körülbelül 4-5 éve levelezek egy listán, de még sosem találkoztunk. Ráadásul nem is kellene egyedül lennem a gyerekekkel, lenne segítség, ha vele leszünk. Csak egy kis szakaszon kell egyedül közlekednem velük, de nem vészes, mert csak metróra fel, majd metróról le. Az, hogy találkozhatok valakivel személyesen, aki a barátom, az tud a leginkább motiválni azt hiszem. Felszálltunk hát a helyközi járatra és Gyömrőről bebuszoztunk Pestre. Ott beszálltunk a metróba, majd a régi Moszkván ki. Ekkor történt a baj. Úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy a gyerekeim látnak, tehát a mozgólépcső nem lesz gond, úgyhogy a fellépésükre nem fordítottam annyi gondot, amennyi szükséges lett volna. Bár a kisebbik lányom kezét fogtam, mégis egy kicsit megbotlott. Ezt észrevette a 7 éves fiam, aki a segítségére akart sietni, de ő még nagyobbat esett. Eközben ment és ment a lépcső, a fiam sírt, én nem tudtma mi van vele, mert ugye nem láttam és segítségért kiáltottam. Megállították a szerkezetet, egy hölgy odament a fiamhoz, felsegítette és megnyugtatott, hogy nincs nagy baj. A metróállomásnál volt egy kis helyiség, ahová bementünk, hogy valamit tegyenek a kis lábára, mert felkarcolta a lépcső. Egészségügyi személyzet ugyan nem volt és az elsősegély doboz tartalma sem volt teljes, de a közeli gyógyszertárig kitartott, amit kapott. Én meg voltam ijedve és nagyon sajnáltam, hogy ez megtörténht. Nagyon jól esett az is, hogy mindenki készségesen segített és nem ordibáltak velem, hogy mit képzelek, hogy lehetek ilyen felelőtlen. Miért nem tették? Azért, mert tudták, hogy egy gyerekkel bármikor megtörténhet ilyesmi még akkor is, ha látó az anyuka, vagy tudták, hogy ezzel nem segítenek és inkább az volt a cél, hogy mindenki megnyugodjon? Nem tudhatom, de egy biztos, hogy amikor bármilyen baj történik, az a legrosszabb, ha valaki segítségnyújtás helyett az embert hibáztatja az esetért. Volt időm átgondolni az egészet, hogy hol rontottam el a dolgot és legközelebb mit kell másképp csinálnom. Ezt alkalmazva visszafelé már nagyon könnyedén használtuk a mozgólépcsőt. A fiam már alig várta, hogy kéz a kézben győzzük le a félelmét, mert hős akart lenni. Mikor odaértünk a lépcső széléhez, akkor megálltunk pár másodpercre. Elmondtam, hogy egyszerre lépünk fel háromra. A botomat a hónom alá vettem, hogy mindkét kezem szabad legyen. Egyikben a gyerek keze, másikkal pedig a lépcső korlátja, ami mozog és így lehet érzékelnem a sebességet és biztonságba is vagyok. Amikor sikerült leérnünk, boldog mosollyal hagytuk ott a várost. Kifejezetten azt tapasztaltam az eset után, hogy erősebb lett közöttünk a szeretet, a kötődés. Együtt átéltünk valami szörnyűt és együtt átéltünk valami csodásat. Én ott szúrtam el a dolgot, hogy rosszul tudtam azt, hogy attól még hogy valaki lát, nem biztos, hogy rá tud lépni ügyesen egy mozgólépcsőre, főleg, ha nem Pesten nő fel. Ez volt az én felelősségem, részem a rossz kimenetelben. A vakságom miatt kerültünk ilyen helyzetbe? Nem, hanem az emberi tudatlanság miatt. Az elején úgy gondolom, hogy jól döntöttem, hogy elmerjek indulni, csak a részleteket nem gondoltam át, pedig ha sikerült volna, akkor elkerülhettük volna ezt a dolgot. Sokszor tényleg az apró mozzanatokon lehet elcsúszni.

Erről a találkozásról nem akartam volna lemaradni. Úgy gondoltam, hogy a siketvak emberek egyesülete által szervezett program is remek lehetőség, hogy a gyerekeink mégérzékenyebbek legyenek embertársaik iránt. Nagyon tetszett nekik, ahogy kipróbálhattak egy-két feladatot látás nélkül, illetve szimulációs szemüvegben látáscsökkenést előidézve. Nagyon örülök, hogy ebből nem maradtunk ki és azt is tudom, hogy máskor mit kell másképp tennem. Ha valamire nagyon vágyunk, de elsőre lehetetlennek tűnik, akkor szerintem érdemes feltenni a kérdést, hogy miért? Vajon van valaki, aki ezen a dolgon tud segíteni? Ha a lehetetlenség hegyét megpróbáljuk megoldandó problémák listázására fordítani, akkor már könnyebb lehet megítélnünk, hogy tényleg elérhetetlen-e az a dolog. Én arra is szoktam gondolni, hogy mindennek ellenére, ha mi tökéletesen látjuk a dolgokat és csináljuk, még akkor is történhet valami, amivel nem számolunk. Például aznap hazafelé lerobbant a busz. Ha mindig attól félnénk, hogy valami olyasmi történik, amit nem tudunk kivédeni, akkor tényleg még látva sem érdemes kimozdulni, hiszen bármi megtörténhet. Amikor valaki például elindul a boltba bevásárolni, nem azzal a gondolattal lép ki az ajtón, hogy mi lesz, ha véletlenül felszalad a járdára egy autó és elüti. Általában nem tartjuk felelőtlenségnek azt, ha valaki ettől nem fél. Azért nekem az is olyan érdekes, hogy egy-egy nagy dolog, ami szokatlan kezdeményezés például, könnyebbben bélyegeznek felelőtlen tettnek, mint bátorságnak, de amikor véghez megy az a dolog, akkor már mindenki a csodájára jár. Ha a környezetünk valamit lehetetlennek tart, akkor érdemes felteni a kérdést, hogy ki és milyen alapon állítja? A válasz mindig segít a továbblépésben, a döntésben. Legalábbis nekem.

A fent említett programon volt egy olyan feladat, hogy zoknit kellett párosítani látás nélkül. A kedves olvasót is had bátorítsak egy kis játékos kihívásra!

6 pár zoknit vegyünk elő egyik családtagunk készletéből. Keverjük össze a zoknikat, majd csukott szemmel próbáljuk őket újra párosítani. Segíthet, ha a zokni anyagára, gumírozására, esetleges tapintható mintáira figyelünk. Ha csak kevesebb zokni van kéznél, az sem baj. A lényeg a játék és a tapasztalatszerzés! A gyerekeimnek sikerült, biztos másoknak is fog, akik ezt kipróbálják, de az sem baj, ha nem, hiszen ez csak játék! A tapasztalatok a hozzászólásokban, vagy a facebook oldalon is megoszthatók.

http://www.facebook.com/sikerulcom

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments