Körömvágás, önállóság

Ki az, aki el tudja képzelni, hogy látás nélkül is lehet szépen rendben tartani körmeinket? Nehéz ezt elhinni, hogy sikerülhet? Miért jó valakinek, hogy ezt egyedül meg tudja tenni? Nos, mindenki életében eljön az az idő, amikor már cikinek érzi, hogy anyukája, apukája vágja le a körmét. A szülőkben is ott bújkálhat egy pici aggodalom, hogy később, ha ők már nem lesznek, hogy lesz ez a dolog is megoldva. Aztán jöhet a gondolat, hogy majd elmegy a manikűröshöz, pedikűröshöz, nem nagy ügy. Ja, persze, azért oda is el kell találni, de ezen nem morfondírozik tovább. Majd lesz valahogy. Mindent meg lehet oldani, csak szervezés kérdése. Reméli, hogy ez tényleg így is van. A fiatalban is ott maradhat a kiszolgáltatottság érzése, még mindig van egy terület, ahol mások segítségét kell kérni. Valóban lehetetlen megtanulni körmöt vágni látás nélkül? Miért jó egyáltalán, ha minél több dolgot tud valaki önállóan?

 

Had közelítsem meg ezt a témát az önállóság, mint életérzés szempontjából. Milyen érdekes, amikor a kisgyerek valamit már egyedül is meg tud tenni, mindenki mosolyog és tapsol. Vajon mit érez az a gyerek? Természetesen ez neki is örömöt okoz. Sose felejtem el, az unokatestvéreimnek mindig fel kellett porszívóznia. Nekem nem volt felkínálva a lehetőség, én sem jelentkeztem és törtem magam, az igaz. Ez így kényelmesebb volt. Viszont ott volt bennem a vágy, hogy megmutathassam, hogy meg tudnám csinálni. Ott volt bennem a vágy, hogy rám legyen bízva valami. Milyen érdekes ez a jelenség. Van aki lázad az ellen, amit tennie kell, van aki meg örülne, ha tehetné azt, amit nem tehet. Most ott tartok anyukaként, hogy már annak is örülök, ha nem kell éppen porszívózni. Volt egy kedves ismerősöm, aki meg is kérdezte egyszer, hogy miért nem kérünk segítséget a támogató szolgálattól, hogyha a baba mellett nincs időm annyira takarítani. Ezen elgondolkoztam és ráébredtem, hogy nekem akkor mi marad? Lehet, hogy bolondságnak fog tűnni amit most írni fogok, de sokszor attól érzem magam embernek, hogy ugyanolyan feladataim, nehézségeim vannak, mint másnak. Ha kosz van és rendetlenség, akkor az az én felelősségem, nem kell elbújnom folyton a kifogások mögé, hogy ez azért van, mert nem látok. Amíg képes vagyok valamire, addig nekem az nagyon jó, ha tehetem, mégha néha a hátam közepére se kívánom. Mégis, ilyenkor érzem, hogy emberként vagyok elfogadva, akin látszik, ha hibázik, ha lusta, ha kényelmes. Ez sokkal inkább alkalmassá tesz az életre, munkavégzésre is például. A munkaadóknak is vannak elvárásaik és ha az otthoni környezetben nem szokom meg, hogy kivegyem a részem, akkor hogyan leszek képes arra, hogyha munkát is kapnék, jól tudjak viszonyulni a társaimhoz, a csapatmunkához, a feladataimhoz. Úgy látszik, hogy az önállóságra való nevelés kihat a munkaerőpiaci részvételre is.

 

A körömvágásra visszatérve én úgy kezdtem megtanulni, hogy „titokban” elkezdtem megpróbálni egyedül levágni a lábamról a körmöt. Persze ez látszott, hogy első nekifutás volt és nem örültek neki otthon. Mint lázadó fiatal, nem érdekelt. Úgy gondoltam, hogy próbálkozom még addig, amíg nem lesz sikeres a dolog. Azt lehet érezni, hogy meddig viszem az ollót és az ívet is adja a lábujj formája. Ezekre koncentráltam és egyre jobb lett. Az első kisbabánknál pedig azt csináltam, hogy amikor aludt a gyerek, nekiálltam a kezének és először nagyon lassan elkezdtem levágni a körmét. Fél órába is beletelt egy kis kezecske, mert nem akartam ugye belevágni. Azért csináltam lassan, hogy érzékelhessem, ha véletlenül kicsit mégis mélyebbre mennék az ollóval. Megfigyeltem, hogy ilyenkor egy picit megrándul a kezecske, de mivel óvatosan csináltam, ezért ez még nem okozott bajt, mert csak annyi történt, hogy a határt, hogy meddig lehet menni az ollóval, azt találtam meg. Ez egy idő után egyre gyorsabban ment és mire nagyobb lett, akkor már az ölembe ültetve is le tudtam vágni a körmét. Ez az én feladatom a családban. Ha a gyerekek körme nagy, akkor az az én szégyenem. Nem azért van, mert nem látom, hogy már milyen nagy, hanem azért mert nem tartom fejben, hogy nekem erre oda kell figyelni és a kezemmel néha ránézni a körmeikre. Apuka teljesen ezt rám bízza és direkt nem csinálja meg helyettem. Ez rendkívül jó érzés, mert felnőttként vagyok kezelve. Néha jó szembesülni azzal, hogy elhanyagolom a gyerekeimet és erről nem a vakságom tehet, hanem én. Milyen érdekes, van aki menekül a szembesüléstől, van aki meg örül, ha ugyanolyannak élheti az életét, mint bárki más. Egyébként mások elmondása alapján szépen le tudom vágni a saját és a gyerekeim körmeit is. Most akkor kötelező ezt mindenkinek tudni? Nem azért írtam le, hogy bárminek az elsajátítására kényszerítsek bármkit, hanem inkább az önállóság lehetőségéből fakadó öröm jelentősségét akartam ma kiemelni, hogy ez az emberi méltóság szempontjából jelent inkább sokat, nem azért, mert ne lehetne mással megcsináltatni a körmeink ápolását.

 

 A téma apropóját az adta, hogy tegnap odajött hozzám a középső lányom és mutatta a nagy körmét, ami épp beszakadni készült…

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments