Kinek köszönhetem az életigenlésemet?

Egy kedves kérésnek teszek most eleget. Váczi Éva írta nekem:

 

„Nem tudom, hogy állsz idő dolgában, de volna kedved megírni történetedet a blogomra? Főleg arra kihegyezve, hogy miken mentél át (kiemelve a látásod elvesztését), s hogy mégsem lettél ennek ellenére reményvesztett. Valahogy azt kéne boncolgatni, szerinted ez miért lehetett,
hogy nem borultál és borulsz ki, hanem életigenlő vagy?”

 

 Akkor álljon itt egy fekete-fehér történet.

 

Az élet egyik oldala

 

Édesanyám vette észre, hogy lehet, hogy rossz a szemem. Még csak pár hónapos voltam, amikor kiderült, hogy bizony nem látok. Szürkehályog műtétre van szükség. Képzeljük el azt az anyát, aki kénytelen kés alá küldeni 9 hónapos kislányát első alkalommal, aztán két hónappal később újra. Minden fényképen, ami ez után készült, látszik a vastag szemüveg, csúfnevén a szódásüveg. Emlékszem, hogy még általános iskolás koromban, amikor első és második osztályos voltam, akkor is műtötték a szememet zöld hályoggal, magas volt a szemnyomásom. Azt ki isfelejtettem, hogy a bal szememet 4 évesen műtötték és bevérzett, azóta arra egyáltalán nem látok. Ezek után csak a jobb szemem látáséletéről lesz szó. Még nem voltam 9 éves, amikor anyukám meghalt szénmonoxid mérgezésben. Előtte egy nappal még felhívott engem Debrecenben, hogy mit főzzön a hétvégén ebédre. Már nem emlékszem, hogy mit válaszoltam. Nagymamám nevelt tovább. Apukám nem élt velünk, sokat ivott és állítólag sok volt a gond, nekem hiányzott és sosem értettem, hogy miért. 13 éves koromban Mallorca szigetére kaptam lehetőséget utazni a tanulmányi eredményeim végett. Vékony voltam, nem tudom, hogy mennyire lehettem fizikailag erős, de a bőrönd nehéz volt. Akkor még nem voltak kerekek az ilyen utazós tárgyakon. Nagy valószínűséggel ezért vált le az ideghártyám, azaz a retinám. Ha valakivel ilyen történik, az azt jelenti, hogy a megvakulásra vezető útra érkezett. 3 hétig voltam kórházban, aztán még egy hónapig. Megoperáltak és azt mondták, hogy vagy egy év, vagy 50 év alatt, de teljesen el fog menni a látásom. Az érettségit már szóban tettem le, mert már írni olvasni nem láttam addigra. Felkerültem Pestre ezután, hogy megtanuljam az önálló élethez szükséges dolgokat. Ekkor kerültem egy kemény helyzetbe, dönteni kellett a jövőm felől. Előre, vagy vissza a négy fal közé. Az előbbit választottam, de ennek nagy ára volt, nagy harc és konfliktus, amit 19 évesen kellett „elszenvedni”. Alig ismertem valakit Pesten, nagyon rossz volt, hogy nem voltak gyökereim, nem volt, aki megnézze a kollégiumi szobámat, nem volt, aki azt mondja, hogy büszke rám. Ekkoriban talált rám egy nagy szerelem, de vége lett és ez újabb fájdalom volt, amit nagyon nehezen hevertem ki. Kétségbeesetten kerestem a kötődést valakihez. Az egyetemi évek végefelé ismertem meg a férjemet. Azóta van már 3 gyermekünk. Elhelyezkedési esélyeim a munkaerőpiacon nem nagyok, úgyhogy valami másban kell gondolkodnom, de ez sem egyszerű. Elég rögös az út ahhoz, hogy megtanuljam és meglássam, mihez is kezdhetnék, amivel pénzt is tudok keresni. Sok tényező bizonytalan, mert még tapasztalatlan vagyok. Sok a technikai akadály, mert egyelőre a webek világát nem vak embereknek találták ki és így kell boldogulni. A gyerekekkel a legnagyobb gondom az, hogy épp a szétpakolós korszakukat élik és nem látva nagyon nehéz összeszedni olyan sok irányból az egész lakásban a dolgokat. Sokmindennek még nincs helye és innen oda tesszük.

 

Az élet másik oldala

 

Csodálatos gyerekkorom volt. Igaz átestem egy-két szemműtéten, de emlékszem például arra, hogy ilyenkor is milyen sokat jelentett anyukám hősiessége, aki a régi látogatási rendre fittyet hányva beszökött, hogy meglátogasson. Rengeteget játszottunk az unokatestvéreimmel és a cicáinkkal. Az ilyen szemműtétek alkalmával is mindig bevittem a kedvenc fényképemet és úgy éreztem, hogy velem vannak az otthoniak. Amikor édesanyám meghalt, a nagymamámhoz kerültem. Sokat köszönhetek neki. Amikor féltem, akkor együtt imádkoztunk és láttam, hogy ő mennyire bízik Istenben és hogy mennyire szeretetteljes az emberekkel. „Sose zúgolódjál fiam, mert az Isten jó”. Olyan sokszor elmondta ezt, hogy a végén már elhittem. Persze akkor még azért, mert annyira kötődtem hozzá. Ma már tudhatom, hogy a tudomány világa sem áll távol egyáltalán a hit világától. Amikor ő is meghalt, a nagynénémhez kerültem. Neki azt köszönhetem, hogy családban maradhattam. Megkaptam tőle minden fizikai gondoskodást a lehető legmaximálisabban. Az érettségim nagyon jól sikerült. Az általános iskolában is és a középiskolában is voltak olyan tanárok, akik nagy szeretettel fordultak mindig hozzám, jól esett, hogy tudták, hogy nem mindig egyszerű az élet. A mai napig tartom ezekkel a nagyszerű emberekkel a kapcsolatot, akik anyám helyett anyáim. 19 évesen felkerültem Pestre és megtanulhattam önállóan közlekedni, használni a számítógépet. Életemben először ekkor korcsolyáztam és szőttem is. Nem feltétlenül álmokat, hanem falvédőket, tarisznyát, ilyesmiket. Itt rendkívüli emberekkel találkoztam ismét. Rengeteg bátorítást kaptam, sok sikerélmény ért és kezdtem elhinni, hogy mégsem vagyok talán olyan szerencsétlen, ahogy azt eddig gondoltam magamról. Felvettek az ELTE-re, s ott is találkoztam olyan tanárokkal, emberekkel, akik szavaira a mai napig emlékszem és élek azokból. Egy példa csak. Az egyik tanárunk egyszer arról beszélt, hogy ő hogyan kezeli azt, amikor ellopja valaki az ötletét. Nem baj, lesz helyette 7. Ráadásul aki másol, az sosem tudja azt olyan formában továbbadni és ettől nem is lesz élő a dolog. Van egy barátnőm az egyetemről, akivel a mai napig is összejárunk és zenélni is szoktunk néha együtt, van amikor segítenek is bennünket, hogy könnyebben boldoguljunk. Édesapámmal és a testvérével az egyetemi évek alatt sikerült felvenni a kapcsolatot és megnyugtat a tudat, hogy apukámnak van egy hely, ahol gondoskodnak róla és nem a sziklák tövében alszik hálózsákban. A szociális hálóba sikerült bekerülnie. A testvérének családja pedig szintén kedves nekem, sok gyerekkori emlék köt hozzájuk is. Nagy csodának tartom azt is, hogy a férjem a férjem. Már 10 éve vagyunk házasok és úgy érzem, hogy a kapcsolatunk egyre mélyebb és növekszik. Van három gyermekünk, akik rendkívül ragaszkodó típusúak és nagyon fogékonyak, érdeklődők. A mai napig olyan nehéz felfogni azt a csodát, hogy ők lettek, léteznek. Nagyon szeretem a kihívásokat. Élvezem, hogy tanulhatok új dolgokat, pedig régen mindig azt gondoltam, hogy én már nem akarok semmit tanulni. Izgalmas felfedezni valamit ésk üzdeni. Nyitott ajtókat keresni és bemenni rajtuk.

 

Vajon melyik verzió az igaz? Mindkettő. Melyik verzió az, amit átgondolva előreléphetek, ha nehézségeim vannak? Ki az, aki segít nekem, hogy a jó irányba forduljanak a gondolataim?

 

Egy személy szeretete. Csak egy valaki képes adni, szeretni, egy energia nem. Az csak áradni tud valakiből, de önmagában nem létezhet, ez a tapasztalatom. Jézus állította magáról itt a Földön egyedül a történelem során, hogy ő Isten. Vagy bolond volt, vagy nem és akkor igaz, hogy van legalább egy személy az életemben, aki előtt nem kell eltitkolni, ha hibázok. Aki teljes mértékben elfogad engem úgy, ahogy vagyok. Ebből merítek a mindennapokhoz erőt. Mivel Jézus szeretetének tökéletességében hiszek, ezért hiszek abban is, hogy a halállal nincs vége az életnek. Hiszem, hogy bárkit is elveszítek, az csak egy ideiglenes időre szól. Hiszem, hogy nem csak ez a jó esetben 100 év áll a rendelkezésemre, hanem sokkal több és nagyobb a távlat a jövőre nézve. Az élet többről kell hogy szóljon, mint hogy valaki lát, vagy nem lát. Hogy valaki árva, vagy sem. Előbb-utóbb mindenki fog találkozni nehézségekkel, mégha most éppen minden teljesen szuper. A körülményeink nem szabad, hogy a belső életünket formálja, hanem inkább fordítva. A mi belső erőnk az, ami kifelé hat. Ha éppen szenvedek, nekem az segít, ha azokra gondolok, amik hitem szerint várnak rám és ezt már senki nem veheti el, illetve a multból értékelem azokat a pillanatokat, amik előre visznek és felemelnek. Dés László egyik dalában van egy sor, ami sokat mond nekem a mai napikg:

 

„Ha lenne jövő, a mult végül üresen áll.”

 

Gondoljunk csak a lottó ötösre. Ha nyerne valaki milliárdokat, kit érdekelne, hogy régen szegény volt, vagy hogy milliomos? Hiszen most már többszörös milliárdos? Nekem Isten személye és a vele való kapcsolat adja a főnyereményt az életemben, Ő segít nekem, hogy a dolgokat valóságosan, mégis a megfelelő irányból közelítsem meg, a pozitív irányból. Hogy miért is lehetek hálás ezen a Földön. Pszichológusok is kimutatták, hogy a lélek hálaadása gyógyító folyamatokat generál a testben, de ezt inkább már csak érdekességképp írtam le.

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments