Kaland a nagy városban

Vigyázat, gyerekkel vagyok! Akár ezt is kiabálhattam volna közlekedés közben. Tegnap életemben először utaztam egyedül úgy fel Pestre, hogy az öt éves kislányom velem volt. Ha magam megyek, akkor általában könnyű segítséget kapnom, ha szükségem van rá. Attól tartottam, hogyha azt látják majd az emberek, hogy valaki fogja a kezemet, akkor nehezebb lesz kérnem eligazítást, mert úgy gondolják majd, hogy valaki vezet. Könnyen megy például a mozgó lépcsőn való közlekedés, de vajon a kislányom is ügyes lesz? Nem volt még alkalma ilyenen közlekedni.

 

Még elég kicsik voltak a gyerekek, amikor utoljára Pesten voltunk velük tömegközlekedéssel. Pancsika már nem emlékezhetett rá, hogy milyen is az, ha sok ember között, zajban kószálunk. Két dolog miatt utaztunk fel. Találkoztam egy olyan barátnőmmel, akivel már hónapok óta terveztük, hogy összefutunk, mert már évek óta nem láttuk egymást. Egy kedves párral is terveztem az együttlétet, akik 260 kilométert utaztak fel egy szemvizsgálat miatt. Mivel ez már tényleg távolságnak számít kish azánkban, örültem, hogy láthattuk egymást egy órácskára.  Úgyhogy a kellő izgalommal vette utunk kezdetét.

 

Álltunk a buszmegállóban, s amikor megérkezett a busz, kinyílt az ajtó, hirtelen nem is tudtam, hogy most ki is szálljon fel előbb. Én vagyok az anya, tehát nekem kell előre menni és utánam jön a kislány, mert ő fogja a kezemet. Azért voltam egyébként zavarban, mert az egyik kezemmel a botot fogtam, a másikkal a korlátot és hirtelen el kellett, hogy engedjem a kislányomat. Ha viszont elengedem, akkor olyan, mintha egy pillanatra elveszíteném. Ha érzem a kis kezét a kezemben, akkor tudom látni őt magam mellett. Jött fel utánam a buszra természetesen, csak nekem volt furcsa érzés, hogy el kellett engednem pár másodpercre. Leültünk és azt hittem, hogy majd micsoda szócsata és beszélgetés lesz útközben. Ehelyett a fele időt szendvicsevéssel töltötte, a másik felét pedig csendesen. Talán bámészkodott ki az ablakon, vagy csak úgy elvolt a gondolataival. A leszállásnál őt küldtem magam elé. A zebránál tényleg az volt, hogy mindenki ment át és máskor ennyi ember közül akadnak, akik rákérdeznek, hogy segíthetnek-e, de most nem történt ilyen. Nem volt nehéz átkelni egyébként, ezt az utat be sem vállaltam volna idegen helyen, nyilván, már ismerős voltam a környéken, csak úgy érdekes volt megfigyelni ezt a jelenséget. Amikor megkérdeztem a kislányomat, hogy áll bent-e metró szerelvény, akkor ő nem értette a kérdést, mert nem tudta, hogy mi az. Ezen is meglepődtem, vagyis inkább saját magamon, hogy miért is gondolom azt, hogy egy egyszerűnek tűnő dolog másnak is egyszerű. Eszembe jutott, hogy régen egy szülői értekezleten felhívták a figyelmünket az óvodában arra, hogy gyakoroljuk a gyerekekkel az alatt, felett, előtted című fogalmakat, mert attól még, hogy mi természetesnek érzünk valamilyen kifejezést, attól még a gyereknek ezt meg kell tanulni. Kicsit örültem is bevallom, hogy nálunk idegen a metró fogalma, csendes helyen élünk. Másik aranyos kérdése a kislányomnak az volt, amikor beértünk az alagútba, hogy miért fekete az ablak. Nem is feltételezte, hogy sötét van és azért, nem tudom, hogy hogyan kombinálhatott a kis fejében, de örültem, hogy kérdez. Aztán annak is örültem, hogy a metró szerelvénybe, amikor beszálltunk, nagyon gyorsan segítettek nekünk helyet keresni, hogy leülhessünk. Ez nekem inkább Pancsika miatt volt fontos, mert nem tudtam, hogy mennyire ügyesen fog majd tudni kapaszkodni. Mondjuk én is szeretek hosszabb utaknál helyet foglalni, ha van lehetőség, de ha csak egy-két megállót kell menni, akkor egyszerűbb, ha állva maradok. A Deákon át kellett szálni a másik metróra és izgultam, hogy mi lesz, mert régen jártam már abban az aluljáró labirintusban. Mindenféleképpen, vagy így, vagy úgy, segítséget kell kérnem. Szerencsére megoldódott az ügy, mert amikor leszáltunk, odajött egy ember, aki elmesélte, hogy van egy vak ismerőse és szívesen segít nekünk átmenni a másik járathoz. A mozgólépcső meghódítása sikerült Pancsikának, de láttam rajta, hogy kicsit félt. Apát akarta, s én bátorítani kezdtem, hogy milyen ügyes volt eddig és majd otthon találkozunk vele. Szerencsére ezt nem kellett sokat mondani, hamar megvígasztalódott. A barátaimmal a klínikák állomásnál találkoztunk. Annak a közelében van egy kávézó, ahová beültünk, de nagyon hangos volt a zene. Többszöri kérésre tudták csak lehalkítani, de legalább beszélgetni is tudtunk, hiszen azért mentünk. El sem tudom képzelni, hogy mások, akik beülnek oda, hogy hallották egymást. Ráadásul szegény barátnőm nagyon be volt rekedve, alig bírt beszélni, mi meg látás híján nem tudtunk volna szájról olvasni…. Kávé és forró csoki mellett megváltottuk a világot, felszabadultan társalogtunk, nagyon örültünk egymásnak. Ezt az élményt és érzést ki is vittük magunkkal az ajtón. Ez után legyalogoltuk a klínikák és a Nagyvárad tér közötti távot. Erre azért volt szükség, mert a vak barátom kedvese sem lát teljesen jól, ő például nem tud metrón közlekedni, mert a mozgólépcsőre fél rálépni, úgyhogy villamosra száltunk. Nagyon ki volt számítva az idő, mindenki lekésett mindent. Ők a vonatot, mi a buszt. Pedig Pancsika nagyon ügyesen ment, meglepően gyorsan, anélkül, hogy mondtam volna neki bármit is. Aztán telefonon megbeszéltük, hogy jöjjenek el hozzánk, ha már így alakult, ne várjanak a következő vonatra még két óra hosszát a keletibe és még mire haza is érnének, másnap elég nehéz lesz úgy dolgozniuk. Szerencsére sikerült találni valakit, aki megeteti a kutyájukat, szabadságot is kaptak, úgyhogy együtt tölthettük az estét is és még a mai nap is előttünk áll, hogy beszélgessünk. Pancsikára visszatérve pedig nem csak azért volt hős, mert nem nyafizott útközben, hogy nem bírja, hanem azért is, mert nem akkor tört rá a pisilhetnék, amikor már nem tudtam volna elvinni sehová. A hely, ahová beültünk, ott volt mosdó helyiség, de biztosan találkozott mindenki azzal a jelenséggel, hogy az egyik percben még azt mondja a gyerek, hogy nem kell pisilnie, a másik percben pedig kitalálja, hogy igen. Úgyhogy Pancsika volt a nap hőse. Hazafelé kérdezte, hogy miért csak ennyi meg annyi ajándékot kapott, én pedig visszakérdeztem, hogy szerinte mitől lehetnek boldogok azok a gyerekek, akiknek nincs semmilyük, csak a születésnapjuk. Ezt nem tudta, de én elmondtam, hogy az, hogy együtt vagyunk és időt töltünk egymással, ez a legnagyobb dolog a világon. Úgy láttam, hogy értette, mert nem folytatta a nyafogást, csendben örült. A vállamra hajtotta a kis fejecskéjét és elaludt.

 

 

 

 

 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments