Kutyajáték az operatőr zsebében

 

Interjú Szabó Gábor motivációs trénerrel

(péntek: munka/tanulás – tematikus nap)

 

Ki ő? Hogyan boldogul vállalkozásában? Mire büszke? Mit is csinál konkrétan? Mióta és miért nem lát? Ez miben gátolja és miben nem? Az alábbiakból kiderül.

 

Gyömrő csendes utcáján járunk, tartunk hazafelé az óvodából. Előttem futkosnak érdekes alakok, milyenek? Fogalmam sincs, mert nem látom az arcukat, viszont egy furcsa dologra lettem figyelmes irányukból. Valami csipogott! Kiderült, hogy az Aktív televíziós műsor stábjának operatőre a ludas a dologban. A telefonjának üzenetjelzője volt ilyen csipogó hangra állítva. Különleges volt, vicces, jópofa. Sosem fogom elfelejteni, ahogy ezen nevettem. Észrevétlenül vidámságot hozott a lelkembe. S hogy mit kerestek a közelemben? Hétfőn, a fehér bot nemzetközi világnapja alkalmából az életem részleteit fogják bemutatni. S hogy mi köze van Szabó Gábornak a csipogó sms hanghoz? Remélem, hogy nem fog megbántódni ha azt írom, az ő megjelenése, személyisége hatott így rám, amikor olvastam legelső hozzászólását a weboldalamon. Egyszerre volt vicces és érdekes. Különleges is azért, mert gondolataival nem csak a felszínt érintette, hanem lényeges dolgokat. Bátorítottam is, hogy nyugodtan szóljon hozzá a bejegyzésekhez minél többet, erre ő azt válaszolta, hogy nem tudom, hogy mit kérek. Csak nehogy idegesítő legyen. Ez is stimmel, mert a kedves operatőr fiatalember azt mondta, hogy egy idő után már az ismerőseit idegesíti telefonjának üzenethangja.

 

Mindenesetre ha valaki elolvassa a Szabó Gáborral készült interjú tartalmát, fogja látni, hogy nem feltétlenül idegesítő, sőt, nagyon is motiváló, vicces személyiség. Ő egy főállású bátorító!

 

  1. Magamról

    Szabó Gábornak hívnak, a híres jazzgitárosról kaptam a nevemet (ez mondjuk nem igaz, de hagyd benne, mert különlegesebbnek tűnök tőle). Szekszárdon születtem császármetszéssel és nagyjából ott éltem egészen 34 éves koromig. Aztán 2006-ban, a munkám miatt költöztem előbb Kaposvárra, majd onnan 2008-ban egy Kaposvártól kb. 20 km-re található, több, mint 1000 lakost számláló metropoliszba, Mosdósra. Mosdós híres a szanatóriumáról, illetve a gyógyszertárakban még ma is kapható mosdósi köptetőről, ami beteg gyerekek ezreinek keserítette meg az életét. Szóval itt élek életem párjával, Beával és a jelenleg négyéves kisfiúnkkal, Bence Bendegúzzal. Motivációs trénerként dolgozom a saját vállalkozásomban, ami a keresztségben a teamtuning nevet kapta még 2005-ben. Eredetileg társas vállalkozásnak indult, egy barátommal közösen hoztuk létre, aztán különböző okokból kifolyólag ez a szövetség 2010-ben felbomlott, azóta egyedül határozom meg a teamtuning útját. A tréneri pályafutásom azonban korábban, még 2001-ben indult, akkor kerültem egy nemzetközi tréningcég egyik hazai franchise partneréhez. Gyakorlatilag ott tanultam a szakmát, és azóta is tanulom. Az elmúlt 11 évben nagyon sokféle tréninget, előadást tartottam, az évek múltával lassan kristályosodott ki, hogy mit is szeretnék igazán képviselni. Nagyon röviden, ez a motiváció. Ennek több oka is van. Egyrészt az évek során egyre több példát láttam arra, hogy a siker és a célok elérése sokkal inkább motiváció, mintsem tudás kérdése. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy a tudás ne lenne fontos. De rengeteg példát láttam arra, hogy emberek számottevő tudással a birtokukban is csak egy helyben toporognak, a kispadról nézik, ahogy zajlik az élet. És arra is nagyon sok példát láttam, amikor emberek tudás nélkül, de kellő elszántsággal vetették bele magukat az életbe és elérték a céljaikat. Én megpróbálom egyesíteni a két tényezőt. Igyekszem tudást adni ahhoz, hogy az emberek növelni tudják a motivációjukat és ösztönzést adni ahhoz, hogy élni tudjanak a tudásukkal.

  2. Mikor és hogyan veszítettem el a látásomat?

    Az életemnek ez a története 2004-ben kezdődött, retina leválással. Mindkét szememet megműtötték, többször is, de nem akarták az igazságot. Felmerültek komplikációk is, amelyek következtében 2004 őszétől már csak nagyon homályosan láttam, ami az évek múltával rosszabbodott. Aztán 2008 őszén jött egy szemnyomás roham, ismertebb nevén zöldhályog. Ez további drasztikus látásromlást eredményezett, amit már nem lehetett megállítani, 2010 év végére jutottam el oda, hogy a monitor már csak berendezési tárgy, igazából 2011 óta tekintem magamat vaknak.

  3. Látó koromban is már motivációs tréner voltam?

    Igen, gyakorlatilag 3 éven keresztül dolgozhattam úgy trénerként, hogy még teljesen jól láttam (na jó, szemüveges voltam, de azzal ma is kiegyeznék).

  4. Milyen nehézségeim vannak a munkámban?

    A legfőbb nehézséget az jelenti, hogy nem látom a közönségemet. Elkötelezett híve vagyok a párbeszéden alapuló oktatásnak, nem szeretek csak előadni. Az azonban nagyon változó, hogy a közönség mennyire partner ebben. Van, amikor nagyon oldott a társaság és ilyenkor én is érzem, hogy “él” a tréning. De előfordul, hogy csak nagyon kevés visszajelzést kapok, ezek a szituációk a legnehezebbek. Amikor régóta csönd van, akkor nem tudom megítélni: azért van csönd, mert feszülten figyelnek vagy azért, mert nem érdekli őket? Nyilván szeretek az első lehetőségben hinni, de mivel nem látom őket, mégis hiányérzetem van. Olyan, mint amikor beledobsz egy téglát egy kútba, aztán várod, hogy csobbanjon vagy puffanjon, de semmi. Fura érzés. De azért általában megoldom a dolgot. Talán ez a legfőbb nehézség a munkámban, az összes többit egyszerűen tudomásul veszem.

  5. Kikre és miben tudok számítani?

    Ilyen szempontból nagyon szerencsésnek érzem magam. Nagyon sok emberre számíthatok, ha segítségre van szükségem. Van egy IT partnerem, akik a honlapomat is működtetik és akiktől rengeteg segítséget kaptam. Van olyan grafikus barátom, aki angyali türelemmel képes fogadni az összes hisztimet, és a végén megvalósítja, amit szerettem volna. Van egy munkatársam, aki sofőrködik és bébiszitterkedik mellettem, amikor jelenésem van valahol. És sorolhatnám még a végtelenségig. Nagyon sok segítséget kapok a családomtól, barátoktól, még azoktól is, akik talán a szó szoros értelmében nem tekinthetők barátnak, mégis gondolkodás nélkül segítenek, ha úgy alakul. Ez is közrejátszik abban, hogy úgy általában jobb véleménnyel vagyok az emberekről, mint oly sokan a környezetemben. Én nem látom, hogy önzőek vagy érzéketlenek lennének, épp ellenkezőleg. És ezért nagyon hálás is vagyok, mert nem tudom, mi lenne velem e nélkül a rengeteg segítség nélkül.

  6. 6. Mi az, amit nem tudok másra bízni?

    Maximalista lévén szinte semmit…:-) De a viccet félretéve, alapvetően három dolgot nem tudok másra bízni. Az első értelemszerűen a tréningek összeállítása és megtartása, a második a reklámanyagok elkészítése (mármint tartalmilag), a harmadik pedig a cikk írás. Minden mást szívesen lepasszolok.

  7. Milyen eredményeim vannak, mi az, amire büszke vagyok?

    Hát ez furcsa lesz. Sajnos csak túl későn, már a látásom drasztikus megromlása után jöttem rá, hogy ha muszáj lenne választanom, akkor talán szívesebben lennék grafikus, mint tréner. Persze az optimális az volna, ha nem kéne választanom és csinálhatnám mindkettőt. Erre két-három évig volt lehetőségem. Az egész úgy indult, hogy amikor 2005-ben létrehoztuk a teamtuning-ot, nem sok mindenre volt pénzünk. Grafikusra se nagyon, így magad uram, ha szolgád nincs alapon nekiálltam én kialakítani a saját arculatunkat. Nagyon sokat tanultam a szakmáról, aminek az lett a következménye, hogy több más cég számára is készíthettem arculati anyagokat, van olyan cég, amelyiknek én terveztem a komplett megjelenését, a névjegykártyától kezdve a weboldalon át egészen a kirakatig. Mindezt úgy, hogy akkor már 5-10 centiről bandzsítottam a monitorra, mert messzebbről semmit nem láttam belőle. Azt hiszem, erre vagyok a legbüszkébb, gyorsan hozzátéve, hogy egyben végtelenül hálás vagyok azoknak a cégeknek, amelyek ilyen fokú bizalmat szavaztak egy hivatalos képzésben soha nem részesült vakegérnek. Hogy azért a tréneri munkámról is beszéljek, sok mindenre büszke vagyok. Büszke vagyok arra, hogy tarthattam már képzést 200 fős hallgatóságnak. Büszke vagyok arra, hogy 2006 ősze és 2007 tavasza között 246 embert vittem végig több turnusban egy hatnapos kommunikációs képzésen. Büszke vagyok arra, hogy nemrég a munkám összehozott valakivel, aki még 10 éve vett részt egy tréningemen, és aki azt mondta, hogy azóta is abból a három napból él. De a legbüszkébb talán két képzésemre vagyok. Az egyik 2011 őszén valósult meg Baján, ahol középiskolásoknak kellett kétnapos kommunikációs tréninget tartanom. Világéletemben csak felnőtteknek tartottam képzéseket és rettegtem attól, hogyan fogadnak majd a tizenévesek, akik köztudomásúlag közönyösek, cinikusak, meg nem tudom, milyenek. És hihetetlenül jól sült el az egész, nagyon pozitívak voltak, életem egyik legnagyobb élménye volt az a két nap. A másik szintén 2011 őszén történt, ez a szó szoros értelmében nem is képzés volt, hanem előadás. Egy nagyon kedves ismerősöm kért fel, hogy beszéljek már a célokról a kaposvári siketek iskolájában a hetedikes-nyolcadikosoknak, akik ugye továbbtanulás és pályaválasztás előtt állnak. Ettől talán még jobban féltem. Nem is azért, hogyan fogadnak, sokkal inkább attól, hogy tudok-e olyan nyelven beszélni, ami kellően érdekes és befogadható lesz számukra. Ez is hihetetlenül jól sikerült, talán a legnagyobb dicséret, amit kaptam ezzel kapcsolatban, hogy nem kellett közben szünetet tartani, pedig úgy készültek, hogy biztosan szükség lesz rá. Hát ezek jutnak hirtelen eszembe, de biztosan tudnék még sorolni sok hasonlót.

  8. Konkrétan a tevékenységemről

    Jellemzően háromfajta képzésem van: az egésznapos tréningek, a nagyjából félnapos szemináriumok és a másfél-két órás előadások. Az egésznapos tréningek inkább a versenyszférának szólnak, a félnapos szemináriumok pedig inkább magánszemélyeknek. A két slágerlistás képzésem “Az emberi viselkedés előrejelzése” és “A gyereknevelés és a halálos négyes”. Ami az elsőt illeti, ez egy emberismereti tréning, egy viszonylag kevéssé ismert nézőpontot közvetít, aminek a segítségével rendszerbe foglalhatóak azok a jelek, amelyeket mindannyian érzékelünk, de nem feltétlenül értelmezünk megfelelően. A lényeg, hogy amikor találkozunk valakivel, akkor mire érdemes figyelni, és ezek a jelek mit kommunikálnak, mit várhatunk az illetőtől. Mert a személyes szimpátia, a hinni akarás vagy éppen a szembenézésre való hajlandóság hiánya gyakran tévútra visz minket. Az elmúlt években számtalanszor derült ki pl. hallgatók számára, hogy pont az árt nekik a legtöbbet, akikben a leginkább megbíztak. Vagy éppen az, hogy nem várhatják az illetőtől azt, amit várnak, mert nem lesz rá képes. Gyakran beszélek arról, hogy a sok felnőttre annyira jellemző bezárkózás és távolságtartás csak azért fejlődik ki, mert nem ismerik eléggé az embereket. Nem tudják, kiben bízhatnak, ezért senkiben sem bíznak. Így viszont rengeteg lehetőséget is elszalasztanak. Az ideális megoldás nem a bezárkózás, hanem az idejében történő felismerés, ebben igyekszem segíteni.

    “A gyereknevelés és a halálos négyes” egy véletlen eredménye. Még 2007-ben merült fel, hogy tartsak egy előadást a gyereknevelésről és nem is álmodtam róla, hogy egynél több alkalomról lesz szó. De azóta sem bírtam abbahagyni. A nem kicsit hatásvadász cím arra utal, hogy mindössze négy olyan dolog létezik a gyereknevelésben, amiben a szülő nem tévedhet. Gyakorlatilag nem számít, mi mindent szúr el, amíg ezt a négy dolgot helyesen csinálja. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a legtöbb szülő pont ezt a négy dolgot szúrja el. Egyszerűen azért, mert a berögzültségeink, a megszokás, a példa, amit a legtöbben láttunk épp az ellenkezőjére késztet bennünket, mint ami ésszerű lenne. A tréningen erről a négy tényezőről beszélek, és a reakciók alapján egyértelműen látható, hogy van rá igény.

    Ezen a két tréningen kívül ott van még “A vezetői X-faktor”, az “Életerő tuning”, “A tanulás akadályai” és sok más, alkalmi téma is. Még nem tudom, hogy mi lesz a következő meghirdetett tréning, de ha valaki feliratkozik a hírlevelemre, akkor biztosan értesülni fog róla. Plusz átlag hetente kap egy kellően idegesítő cikket is arról, hogyan működik az ember valójában.

 

Szabó Gábor
motivációs tréner
“Túl nagyok az akadályok? Talán csak nem húztak fel eléggé…”

www.teamtuning.hu külső

 

Figyelem, ha valaki érdeklődik, hogy hogyan is telnek a hétköznapjaim, nézze hétfőn, október 15-én, a fehér bot nemzetközi világnapja alkalmából készített összeállítást az Aktív c. műsorban.

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments