Hegymenet

A Bolyki Balázzsal történő próbák élményei
(szerda: tehetség plusz ember – tematikus nap)

 

Nagyon jól indult a tegnapi próba számomra. Előtte együttebédeltem egy barátnőmmel, aki bemutatta munkatársát. Kellemesen elbeszélgettünk, és így indultunk útnak. Aztán a próbaterem előtti folyosón, amíg várakoztunk, hogy kinyíljon az ajtó, együtt énekeltünk azokkal, akik szintén hamarabb érkeztek. Sokat nevetgéltünk is közben. Aztán amikor már elkezdődött a próba, kiderült, hogy páran a csapatból érmeket „gyűjtöttek” a hétvégén. Van aki sportol, van aki táncol. Balázs kérdezte, hogy én milyen érmet kaptam, persze, hogy semmilyetJ Elmeséltem a többieknek, hogy a hétvégén 80 embert láttunk vendégül, mert a férjem születésnapját ünnepeltük. Ez volt egy csodás esemény, és ajándék. Utoljára ennyi ember az esküvőnkön volt, bár ott kétszer ennyien voltak. Mi olyan család vagyunk, hogy az örömünket szeretjük minél több embernek átadni. Persze azért ilyen „nagy” lehetőségek ritkák az életünkben, de a férjem megálmodta magának és a barátainak ezt a napot, és aztán meg is szervezte. Sokat zenéltünk, beszélgettünk. Na, eltértem a tárgytól, ezeket már nem meséltem el ilyen részletesen, de gondoltam, hogy itt a kedves olvasóval mégis megosztom, mert nem mindennapi volt az élmény, az a tömény szeretet, amivel körbevettük egymást.

 

Megnézhettük

 

Annak ellenére, hogy ilyen jól indult a próba, mégis beragadva éreztem magam az első dal éneklése alatt. Van közöttünk egy táncművész. Jeltáncművész. Róla már írtam egy egész bejegyzést is korábban. Balázs Napsugár Annát mindenki szeme elé állította, hogy figyeljük meg a mozgását. Mi, látássérült emberek sem maradtunk „látvány” nélkül. Mögéálltunk egyenként. Én azt a feladatot kaptam, hogy fogjam meg a vállát, és így figyeljem a mozgását. Igazából számomra ez azért volt jó, hogy felbátorodjam. Hogy visszaidézzem a koncerteken történő mozgásomat. Úgy éreztem, hogy az oldottságom hiánya volt inkább akadály, mint az, hogy most hogyan is kéne rámozdulni a dalra. Jó érzés volt azért látni, hogy van, aki már teljesen laza állapotban van, és ez azért hatott rám. Mint amikor egy látó ember körbenéz, és ha azt látja, hogy körülötte milyen felszabadultak az emberek, akkor azért ennek húzó ereje lehet. Nekünk az a rossz, hogy nem látjuk a környezetünket, és ha pozitív hatás akarna elérni minket a látvány útján, akkor arról lemaradunk. De végülis a visszahúzó hatásokról is. Napsugár mozgását kicsit soknak éreztem magam számára, de Balázs mindig azt mondja, hogy mindenkinek megvan a saját ritmusa egy zenén belül. Önmagunkra kell rátalálni úgy, hogy a zene adja a keretet. A ritmus adott, attól senki nem tér el, ez adja az egységet, s közben mégis mindenki különbözőképpem mozdul rá a dalokra, mert ez már egyéni.

 

Új lendület

 

Bár azt is írhatnám, hogy végre, minden a régi. Amikor Nick Vujicic érkezésére készültünk, hatalmas volt a tempó. Hétről hétre új dolgokat gyakoroltunk, ha nem is minden héten egy új dalt, de egy dalon belül szakaszonként mindig haladtunk. Már többünknek hiányzott, hogy ismét sebességben legyünk. Úgy mentem haza, hogy most már válogathatok, hogy melyik dal gyakorlásával kezdek ma itthon. Balázs azért türelemre is intett minket, hogy nem vagyunk egyformák, és vannak, akik lassabban tudnak haladni. Teljesen értem, amiről breszél. Én például túrázásban vagyok lassú. És tényleg olyan rossz érzés, ha az elsők nagyon előrehaladnak, és a végén még akár el is veszíthetjük egymást. Nem vagyunk együtt, nem együtt tesszük meg az utat. Én mindig hálás voltam azokért az emberekért, akik bár tudtak volna gyorsabban menni, mégis a mi kedvünkért többször megálltak, bevártak minket, és együtt mentünk tovább, közben egymással is beszélgetve. Veszélyesebb szakaszokon pedig átsegítettek minket nagy biztonsággal.

 

Panaszkezelés

 

Azért most egy óvodai kirándulás tanulsága is eszembe jut. Azok a gyerekek, akikkel nem voltak ott a szülők, sokkal kevésbé nyafogtak, mint azok, akiknek ott volt az anyukája, vagy az apukája. Ezen annyira meglepődtem akkor. Emlékszem, el is gondolkodtam utána, hogy vajon az volt a baj, hogy ott voltak a gyerekükkel a szülők, vagy valami más? Az ovis kiránduláson nagyon jól kivehető volt, hogy azok a szülők, akik tudták, hogy gyerekük képes megtenni a távot, ügyesen kezelték a helyzetet, és a fiúk, lányok felbátorodva haladtak tovább, és abbamaradt a panaszkodás. Azok a szülők viszont, akik elkezdték őket sajnálni, ott mégnehezebb lett az útja a gyereknek, mert a nyafogás erősödött. Célbaérni viszont egy túránál muszáj. Nem lehet ott maradni ott, ahol tetszik. Bízni kellett abban, hogy amit az óvónők megszerveztek a gyerekeknek, az kibírható, teljesíthető, nem lehetetlen. Balázs arra törekszik, hogy kihozzon mindent belőlünk, ami bennünk van, ha engedjük. Mindenkiben van érték, nem csupán emberileg, hanem az éneklést illetően is, hiszen azért vagyunk ott. Aki tehetséges, az folyamatosan fejlődik, nincs megállás! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi minden van bennem, bennünk. Még jó, hogy bizonyos időközönként készítek felvételeket, és így hallható a haladásom.

 

 

Mikor érhetünk fel a csúcsra?

 

Nagyon hálás vagyok az ÉLETNEK, hogy egy olyan helyen énekelhetek, ahol nem agyonsimogatással bátorítanak, hanem lehetőséggel a megnyílásra, és a bennem lévő értékek felfedezésére, továbbadására. Sok embert láttam már megállni az általuk képzelt csúcson. Azt hitték, hogy útjuk végetért, hiszen környezetük is azt sugallta, hogy szuper az, amit csinálnak. Közben nemegyszer hallottam valaki hangjában, hogy sokkal több lenne még benne, de mivel azt hitte, hogy annál jobban ő már sosem fog énekelni, és végülis egész jó, amit csinál, ezért sosem fogja megtudni, hogy milyen tartalékai vannak, és milyen adottságai vannak igazán, ha így marad a gondolkodása. Ilyenkor mindig fáj a szívem. Viszont valamennyire értem is a jelenséget. Nekem is volt egy olyan időszakom, amikor csak szépet és jót kaptam, és azt hittem, minden rendben van, minden jó, amit és ahogy csinálok. Még szerencse, hogy jött egy koncert, ami alatt az egyik dal közepén teljesen elment a hangom, és a többiek fejezték be azt, amit én nekem kellett volna énekelni. Ezt hatalmas égésnek éltem meg. Ez 12 évvel ezelőtt történt. Ekkor derült ki számomra, hogy valami nem egészen jó. Ekkor kezdtem keresni embert, aki tud segíteni énekelni tanulni. Az sem egyszerű, hogy a megfelelő emberhez kerüljön az, akinek az élete az éneklés, sok állomáson jártam én is. Ez, amiben most vagyok, ezt nem én akartam, nem én kerestem, én már rég feladtam, hogy valaha kezdhetek valami komolyabbat is az adottságaimmal. Ez a lehetőség rámtalált. Balázs elmondása alapján igaz a mondás, hogy a jó pap holtig tanul.

 

Ha valaki egy adottságunk miatt csupa szépet és jót mond, az még ne legyen ok arra, hogy abbahagyjuk a folyamatos fejlődést az adott területen, mert azzal saját magunkat raboljuk meg. S akkor is, ha azt hisszük, hogy bennünk semmi értékelhető nincs. Ezen gondolkodtam többek között, a próba után. 

 

Végül egy dal, mely nagyon illik a bejegyzéshez. Sok szeretettel küldöm a kedves olvasónak!

 

 

 

 

 

Kíváncsian várom a véleményeket, hozzászólásokat!

comments